Azt nem mondanám, hogy az Uffizi képtár iránt megnyilvánuló érdeklődés - úgy 200 méter hosszú, négyesével tömött sorok nap nap után - semmi ahhoz képest, ami a firenzei férfi Európa-bajnokság csütörtöki elődöntőit kísérte, de az ténykérdés: aki az olasz-magyar mérkőzés napján akart belépőhöz jutni a Costoli uszodában, az szomorúan fordíthatott hátat a kasszának. Nem kevésbé lehettek bánatosak néhány "nagy csapat" játékosai, akik egészen más okból maradtak távol az első kiadásunk zárása után kezdődött programtól: az olimpiai és világbajnok spanyolok azért, mert szerdán - bombameglepetésre - kikaptak a görögöktől; a legutóbb Eb-döntőt játszó jugoszlávok azért, mert a hoszszabbításban alulmaradtak a horvátokkal szemben; az oroszok meg azért, mert 5:2-es vezetésük után elsüllyedtek az olaszok elleni találkozón. Kizárólag a magyar-német összecsapáson nem jutott semmiféle izgalom a közönségnek, tekintettel arra, hogy dr. Kemény Dénes együttese iskolajátékkal, 15:4-re "lemosta" harmatos vetélytársát. Ezzel egyszersmind kiderült az is, hogy a negyeddöntő valamennyi összecsapását a korábban az A csoportban szereplő társulat nyerte, ami persze inkább érdekes, mint fontos hír.

Ennél sokkal lényegesebb az az információ, hogy csütörtök délután a pratói habokba csobbant a magyar női válogatott, és legalább annyira szomorú, hogy a hullámokból vetélytársa, a házigazda olasz együttes játékosai emelkedtek magasabbra.

A rózsaszín labdások elődöntőjére dr. Tóth Gyula szövetségi kapitány cigarettával a kezében készült, ami saját bevallása szerint sem mellékes körülmény, tudniillik csak a legjelentősebb összecsapások előtt gyújt rá. Mire megszólalt az első labdára úszást jelző sípszó, a szakvezető elnyomta a csikket, és hoszszú időn át a látottak miatt sem volt miért füstölögnie.

Igaz, hogy egy rakás kimaradt magyar helyzet után olasz gólnak örülhetett - női pólóban ennek is van hírértéke - a roskadozó tribün, ám az első negyed vége előtt 18 másodperccel Stieber, majd kettővel Drávucz is betalált Francesca Conti hálójába (2:1). Ezzel a két együttes máris felülmúlta a májusi, winnipegi Világ Kupán nyújtott teljesítményét, amikor is 1:1-re végzett egymással a kanadai nézők nem csekély döbbenetére... És a folytatásban sem volt még semmi baj: a gyorsabb és a vendéglátóknál nem bátortalanabb magyarok Ábel és Tóth révén két újabb gólt lőttek, miközben csak egyet kaptak (4:2). Ráadásul a harmadik felvonásban sem panaszkodhattunk még, hiszen - miután Sós többször is bravúrosan óvta meg kapuját - az olaszok nem tudták csökkentei a differenciát. Ebben egyébként fő érdeme volt Rédeinek, aki 4:3 után olyan bombával növelte ismét kétgólosra a differenciát, hogy a lelátón helyet foglaló férfikapitányok is egymásra néztek (5:3).

Hanem a negyedik negyed... Mondhatni, ekkor már semmi sem sikerült emitt, ellenben szinte minden amott. Közelítettek, egyenlítettek, majd a világ legjobbjának tartott Malato lövésével vezetéshez jutottak a hazai medencében tempózó csapat pólósai (5:6), és Tóth Gyulával együtt mélységes szomorúsággal konstatálhattuk, hogy amíg az eredmény már nem változott, szép lassan elfogyott az idő.

A szakvezető elsősorban a szlovák, jugoszláv bírókettőst okolta a vereségért, ám a kérdésre, miszerint nem talált-e egyéb magyarázatot is, azt felelte: "Dehogynem; a lányok sem nyújtottak tökéleteset. Mégsem érdemeltek volna vereséget, mert az olaszok legalább anynyit hibáztak, mint ők."

Mellesleg megjegyzendő, hogy a tréner még a meccs előtt azt találta mondani, látatlanban aláírná az olaszokkal szemben kiesést, ha cserébe valaki garantálná: a hollandoktól 8:7-es vereséget szenvedő oroszok elleni, pénteki helyosztón csapata megszerzi a bronzérmet. Fogjuk föl mi is optimistán a történteket: az "üzleti tranzakció" egyik felén már túl vagyunk...

Bruckner Gábor Népszabadság, 1999. szeptember 10.