Mindettől függetlenül azért csak összejött az interjú, amelynek során Steinmetz Barna elárulta, nagyjából begyógyult a száján az a lyuk, ami az olaszok elleni elődöntő egyik keményebb összecsapása közben "keletkezett". Igaz, a folyamatot nem segítette az a magyar szurkoló, akik a finálét követő medencei mámorban véletlenül telibe könyökölte...

+ Mindig szól a zene?

- Azért éjszaka szünetet tartunk. Egyébként folyamatosan.

+ Mert?

- Kell. Jó hatással van ránk. Mindig olyan CD-t rakunk be, ami épp a lelkiállapotunkhoz illik. Pihenéshez valami relaxálót, a meccsek előtt spannolósat. Aztán van, hogy az újonnan vásárolt CD-ket hallgatjuk, abból most is van egy jó adag.

+ Mindig megtalálják a közös hangot Kásás Tamással? Nincs olyan, hogy egyikük teljesen másmilyen muzsikára vágyna?

- Van, de idén ebből nem volt feszültség. Mindketten tartottuk magunkat az idei esztendő válogatottbeli jelszavához, ami így szól: "Tolerancia!" Ilyen hosszú idényt csak úgy lehet kibírni, ha odafigyelünk a másikra.

+ Ez mindig is sikerült?

- Többnyire. Súrlódás csak akkor van, ha elkezdi ropogtatni a lábujjait. Cserébe én nekiállok szipogni, és kvittek vagyunk. Zenében viszont nincs gond. Sőt, a többieket is bevontuk. Firenzében, az uszoda felé buszozva a magnóra rendszeresen rákötöttük a hangfalakat, úgy hallgattuk az üvöltő zenét.

+ Kellemes lehetett...

- Ilyenkor illik ránk igazán a "Party-killer team" meghatározás.

+ Hogy? Milyen partit ölnek csapatban?

- Nem tudom kitől származik a szöveg, de néha elgondolkodunk azon, hogy feladunk egy hirdetést, mondjuk azzal a szöveggel, hogy "Tönkre akarja tenni esküvőjét vagy húszéves érettségi találkozóját? Hívja a magyar vízilabda-válogatottat!" Az például elég szép látvány volt, amikor Spanyolországban egy, a szállodánkban tartott lakodalmon ki rövidgatyában, ki csak alsóban fényképezkedett az ifjú párral.

+ Pazar. De a nagy átlagban nem ennyire szörnyetegek, vagy tévedek?

- Nem, tényleg ritkák az ilyen sztorik.

+ ön meg különösen nem tartozik az ördögfajzatok közé: hírhedten rendmániás. Tart még ez a "mindent élére hajtok" korszak?

- Hogyne, és azt hiszem marad is az idők végezetéig.

+ Az élet összes területén?

- Igen. Akkor érzem jól magam, ha minden úgy történik, ahogy előre elterveztem. Persze, megesik, hogy rizikót kell vállalni, de alapvetően szeretem a kiszámíthatóságot.

+ Mindezt azért kérdem, mert ha igaz, ősztől olyan helyen játszik, ahol a kiszámíthatatlanság az első számú tényező. Mi lesz majd önnel, ha újból és újból szembejönnek az egyirányú nápolyi utcákban, befröccsennek oldalról, áthajtva a piroson?

- Gondoltam rá, és egy kicsit tartok tőle, de azt hiszem, a Pesten szerzett vezetési rutinnal néhány hét alatt hozzá lehet szokni az őrülethez, ha úgy alakul.

+ De az úttest csak egy a sok "bolondzóna" közül.

- Zolikám azért felkészít egyre, s másra.

+ Ki?

- Hát a Kása. Ez még abból az időből való, amikor a Fradiba kerültünk. Vad Lajos kezdett el minket apáink nevén szólítani, én voltam Jani, a Tomi Zolikám, egy idő után mi is átvettük. Szóval nemrég az olasz vízilabda-kifejezéseket tekintettük át, de előfordult, hogy öntudatlanul is segített, Firenzében ugyanis, szokásától eltérően, nem csak magyarul, olaszul is motyogott álmában.

+ ön mellesleg nem tart attól, hogy most kiszakad az álomvilágból? Eddig nyugodt volt az élete, ismerte a várost, mígnem épp az olimpia esztendejében hirtelen egy teljesen új közegbe kerülhet.

- Bár a kettő nem ugyanaz, az előző olimpia évében is újítottam, amennyiben Szegedre költöztem az egyetem miatt. Az is új csapat volt, új környezet, és épp azért, mert jót tett a változás nekem is, a játékomnak is, úgy gondolom, semmiképp sem ártana, ha kimennék Nápolyba. Kásából is sokkal jobb játékos lett odakint, ez lebeg a szemem előtt. és most bizonyosan nem ismétlődne meg az, ami kilencvenhatban, amikor a kívülállók szerint is remekül pólóztam, mégsem kerültem be a válogatottba.

+ Ez tény, miképp az is, hogy három évvel korábban, Sheffieldben már tagja volt az Európa-bajnoki ezüstérmes együttesnek. Mi a különbség az akkori és a mostani önmaga között, leszámítva a rutint, ami magától értetődő, és a külcsínt, ami mit sem változott a hat esztendő alatt.

- Talán az, hogy akkor még új arc voltam, könnyebben zavartak ki a bírók, mint most, amikor már van egyfajta respekt. Továbbá az ellenfelek sem úgy állnak hozzám, hogy na, hagyjuk a madarat lőni, elvégre jelenleg már nem csupán tarhonya vagyok a válogatott keretben.

+ Ugyanakkor sokan mondják: még többet kellene vállalkoznia annak, aki így tud lőni.

- Ez mindig az adott szituációtól függ. Ha nem érzem magam olyan fittnek, összeszedettnek, akkor inkább a védekezésre koncentrálok és kiszolgálom a társakat. Különben is, nálunk mindenki veszélyes, azaz, sosem csak egy emberen múlik a siker. épp ezért félnek tőlünk az ellenfelek: szerintem ha tudják, hogy ellenünk kell játszaniuk, kezdik felkötni a liberót.

+ A védekezésre visszatérve: a fogástechnikája átalakult?

- Az kizárólag az aktuális bírói felfogástól függ. Ha hagyják a keménykedést, én is másképp állok a centerhez, viszont előfordul az is, mint ami az itteni meccseken, hogy hozzáérek, és máris kiszórnak.

+ Hogy lehet ehhez idomulni?

- Nehezen. Most például nem is sikerült, hiszen a görögök ellen életemben másodszor cserével kiállítottak, miután rálegyintettem a játékvezetőre. Ez nem szokásom, de - talán még az Eb-ről hozott feszültségnek köszönhetően - egyszerűen nem tudtam kontrollálni magam.

+ Mikor volt a másik "baleset"?

- Azt hiszem, serdülő C-válogatott lehettem, a belgrádi Partizánnal játszottunk. Kiállítottak, az ellenfél elejtette a labdát, én pedig kifelé úszva pont beleütköztem és odébb toltam.

+ Már megijedtem, hogy másfajta sztorit mond, elvégre ön nem az a brutális típus.

- Valóban, nem stílusom a bunyózás.

+ De ahogy telnek az évek, és látja, mások mit engednek meg maguknak, nem viszket a tenyere, hogy na, most akkor én is odavágok egy hatalmasat?

- Azért nem kell félteni. Legutóbb, a bajnoki döntőn elborultam: azelőtt egyszer sem ütöttem annyit, mint azokon a meccseken, miután láttam, mit művelnek az öcsémmel, ádámmal.

+ Az olaszok elleni pofonparádé után viszont elég szépen nézett ki a szája.

- Bencivenga fejelt bele úgy, hogy átlyukadt. Amúgy szép kis történet volt, hiszen engem küldtek ki. Mostanra már kezd behegedni, bár eleinte nem volt könnyű enni vagy éppen fogat mosni. és persze az sem segítette a gyógyulást, hogy amikor ünnepeltünk a döntő után, az egyik vízbe ugrott szurkoló a nagy mámorban véletlenül úgy arcba könyökölt, hogy azonnal kiújult a sérülésem...

Azt tudjuk, hogy mily kemény legények a pólósok - ám azt a csatát még ők is szájtátva figyelték, amit a Kenguruk és a Kékek vívtak szombat délután.

E két gárda került ugyanis a Grand Finale-ba - ami errefelé olyan össznépi őrületnek számit, mint egy óceánnal odébb a Super Bowl. A kör alakú pályán játszott ausztrál futball valami egészen zseniális játék (tudják, ez az, amikor a gólnál a fehérköpenyes bíró besasszézik a két kapufa közé, majd peckesen előrevágja alkarjait és középre bök mutatóujjaival). Elképesztő, ahogy ezek a bitang izmos gladiátorok négyszer harminc percen keresztül, megállás nélkül üldözik a tojáslabdát, közben akkorákat csattannak, hogy más, önmagát szintén futballistának nevező sportoló, ott helyben egy hét fekvőgipszet íratna fel az orvosával.

Ezek felpattannak és nyomulnak tovább. Holtidő nincs, egy-egy megengedhetetlenül kegyetlen belépőt követően ugyan rikolt a síp, de a tojás már repül is tovább, közben időnként a gyúró feltűnik a játéktéren, és amikor a csapat támad, a hátul maradtaknak oszt - futtában - frissítőt. Máskor egy-egy másodedző rohan be színes mellényben (őt mégse szöktesse senki), hogy átadja a taktikát, amit a stadion tetején lévő fülkéből az egész pályát átlátó főedző ordított a telefonba.

Az egész pálya lüktet, szinte hallani a fogak csikorgását, érezni az izomrostok feszülését, a kérlelhetetlen küzdelmet. Az akaratot.

Bár köztünk legyen szólva: e tekintetben a mieinknek aligha kell tanulniuk az idei győztes Melbourne Kangoroos együttesétől (amelynek mámoros szurkolóiba úton-útfélen belebotlottak az esti kiruccanás alkalmával). Az is igaz viszont, hogy játékosaink kellő tisztelettel adóztak a "Footie" nevű játék legjobbjainak - ahogy egyikük megjegyezte: "Szívesen megpróbálnám, de szerintem az első ütközés után kipurcannék."

Horvátország

A horvát pólóválogatott Magyarországnak szurkol a szeptember 28-án rajtoló sydneyi Világkupán. Nem véletlenül, hiszen abban az esetben, ha az Európa-bajnok és immár olimpiai résztvevő Kemény-csapat a dobogón végez a Vk-n, akkor Horvátország is ott lehet az olimpián. A szabály szerint ugyanis az Eb-másodikat "magával viheti" az Európa-bajnok. Persze, ehhez dobogón kell végeznie a Vk-n a mieinknek. A horvátok mindenesetre bíznak bennünk. Tomiszlav Druzsak, a Horvát Vízilabda-szövetség elnöke nem titkolja, Budapestre készülnek. "Szeretnénk tárgyalni a magyar pólószövetség vezetőivel. Egyeztetni az együttműködési lehetőségekről, valamint elmondani, számunkra nagyon fontos, hogy Magyarország dobogón végezzen a Világkupán" - nyilatkozta a zágrábi Vecsernji Listnek Tomiszlav Druzsak.

(heka) Nemzeti Sport 1999. szeptember 26.