A Nemzetközi Olimpiai Bizottság még 1936-ban Tokiónak adta a XII., 1940-es olimpia rendezési jogát, amiről azonban maguk a japánok mondtak le, miután lerohanták Mandzsúriát. 1938-ban úgy tűnt, hogy Helsinki lesz a házigazda, ám 1939-ben a Szovjetunió megtámadta Finnországot, s a finneknek kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint az olimpia. A világháború kitörésével pedig egy ideig teljesen kútba esett a játékok megrendezésének terve. Azt mindenesetre rögzítenünk kell, hogy az 1944-re tervezett olimpia rendezését még 1939 nyarán London kapta. Így aztán, amikor 1948-ban már tényleg lehetett olimpiát rendezni, London várta a világ sportolóit, leszámítva a világháború vesztes nagyhatalmai, Németország és Japán képviselőit. A diszkrimináció ellen még egy neves brit klasszika-filológus, Gilbert Murray is felszólalt, aki elmondta: a görög játékok idején nem volt ellenség, így előfordulhatott, hogy a gyűlölt Spárta vagy Athén versenyzője olimpiai bajnok lett.

A szovjetek sem indultak, csak "megfigyelőként" jelent meg néhány sportvezetőjük Londonban, ahol az angolok még együtt éltek a háborús pusztítások következményeivel. Majdnem mindent csak jegyre lehetett kapni, nem állt helyre tökéletesen a közlekedés, s a német bombatámadások nyomait sem sikerült még teljesen eltüntetni. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy új sportcsarnokokat építsenek, a meglévőket próbálták úgy-ahogy rendbe hozni, a versenyzőket pedig olimpiai falu helyett egyetemi kollégiumokban helyezték el. A briteknél általában jóval több szenvedést átélt nemzetek sportolóinak azonban eszükbe sem jutott reklamálni.

A Wembley Stadionban 1948. július 29-én délután 84 ezer néző előtt rendezett megnyitón 59 nemzet versenyzői vonultak el VI. György király előtt, igaz, Máltát és Szingapúrt csak 1-1 sportoló képviselte. Az első versenyszámban, a 10 ezer méteres síkfutásban, már csak a hagyományok miatt is, szinte mindenki egy finnt, a világcsúcstartó Heinót tartotta az esélyesnek. Ám a papírformát alaposan felborította egy csehszlovák futó, Emil Zatopek. Az atlétikai szakkönyveknek teljesen ellentmondó stílusban, állandóan levegő után kapkodva, lógó kezekkel, eltorzult arccal trappolva több mint 300 méterrel előzte meg a második helyezett francia Mimount. Miközben Heino már régen feladta a versenyt... Zatopek később még egy meglepetéssel szolgált, azzal, hogy az 5000 métert eltaktikázta, s itt csak második lett. Igaz, az ő olimpiája nem a londoni volt, a csúcsra négy év múlva, Helsinkiben ért fel. A londoni játékok első számú sztárja egy 30 éves, két gyermekes holland családanya volt, akit a Nemzetközi Atlétikai szövetség idén az évszázad atlétanőjének választott. Fanny Blankers-Koen (képünkön) a 100 és 200 méteres síkfutásban könnyedén győzött, a 4x100 méteres holland váltót az ötödik helyről hozta be az elsőre, s megnyerte - célfotóval - a 80 méteres gátfutást is. A versenyprogram nem tette lehetővé, hogy még távolugrásban és magasugrásban is elinduljon, pedig ebben a két számban 625, illetve 171 centivel ő volt a világcsúcstartó! Valljuk be, nem bánkódunk, hogy inkább gátfutásban indult, s nem távolugrásban, mert ezt a számot így Gyarmati Olga nyerte meg, 569,5 centivel. Az atlétapályán még egy elsőséget könyvelhettünk el, a kalapácsvetésben világcsúcstartó Németh Imre 56,07 méteres dobással győzött.

A szabadfogású birkózásban nehézsúlyban győztes Bóbis Gyula öreg korára, közel 40 évesen állhatott fel a dobogó legmagasabb fokára, s a sportlövő Takács Károly győzelmét az ötalakos sportpisztoly versenyszámban is külön kategóriába kell sorolni. Takács, korábban mint őrmester szolgált a hadseregben, s 1938-ban egy kézigránát leszakította a jobb kézfejét. Ezután megtanult bal kézzel lőni, és így nyert olimpiai aranyat, nem mindennapi végjáték után. Az utolsó előtti sorozatban már biztos győztesnek látszott, amikor elsült a pisztolya, s a golyó a földbe fúródott. A zsűri úgy határozott, hogy újra lőhet, s később a mögötte második helyen záró argentin versenyző óvását elutasították.

Vívásban Berlin után újra három aranyérmet könyvelhettünk el: kard egyéniben (Gerevich Aladár), kardcsapatban (Berczelly Tibor, Gerevich, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál, Papp Bertalan, Rajcsányi László), és női tőr egyéniben, amelyben Elek Ilona megvédte elsőségét. Kárpátinak egy másik aranyérmünkhöz is van köze, hiszen amikor a magyar csapat a belgiumi Ostendében behajózott London felé, ő vette észre, hogy az ökölvívó Csík Tibor tévedésből egy Afrikába tartó hajóra szállt. A harmatsúlyban győztes, verekedős stílusú Csíket azzal a meggyőződéssel vitte ki a szakvezetés, hogy minden meccsén fennáll: vagy ő üti ki az ellenfelét, vagy az őt... Középsúlyban Papp László esetében csak az első lehetőség jöhetett szóba, s valóban, az első négy ellenfelét mély álomba küldte, csak a döntőben, egy kemény fejű angol matróz, bizonyos Wright húzta ki ellene két lábon. S ezután még mondja valaki, hogy péntek 13. csak rosszat jelent: Csík, Papp, Gerevich és a szertornász Pataki Ferenc műszabadgyakorlatával egyaránt 1948. augusztus 13-án, pénteken lett olimpiai bajnok. Mégpedig az olimpia utolsó előtti napján, vagyis elmondhattuk: minden jó, a vége meg különösen!

A játékok éremtáblázatán az Egyesült Államok végzett az élen (38-27-20), megelőzve Svédországot (17-11-18), Franciaországot (11-16-14), Finnországot (10-8-6) és Magyarországot (10-5-13), azaz változatlanul ott maradtunk a legszűkebb elitben, ami 1948-ban bámulatos eredmény volt.

Fábik Tibor - Pincési László, Sporthírek 2000. június 3.