Egy tekintetben azonban a sportvilág lemondott volna a dicsőségről. Mindjárt a nyitó napon, az országúti kerékpárversenyen a dán Knud Enemark-Jensen ájultan esett ki a nyeregből, s életét vesztette. Az első diagnózis szerint koponyatörés okozta a halálát, ám a későbbi boncolás során amfetamin ajzószert találtak a szervezetében.

Nem sokkal a sporttörténelem első doppingbotránya után a NOB megalakította orvosi bizottságát, s elkezdődött az azóta is tartó doppingellenes harc. Jensen esete kétségkívül árnyékot vetett az olimpiára, de a hétköznapi embereknek ekkor még fogalmuk sem volt arról, mi fán terem a dopping, így aztán nem is a dán kerékpárosról beszéltek.
Mert bőven volt kivel és mivel foglalkozni. A tornaversenyeken a férfiaknál a szovjet Sahlin hét érmet:- négy aranyat, két ezüstöt és egy bronzot - nyert, de az olimpia legnagyobb sztárja mégis egy csinos amerikai lány lett, aki az olimpiai faluban esténként rendezett táncmulatságokon mindenkit elbűvölt.

No és az atlétikai versenyeken is. A 20 éves Wilma Rudolph (képünkön) győzött 100 és 200 méteren és a 4x100-as váltóban is. Gyorsaságának titkára adott magyarázata sem volt hétköznapi: "Otthon 19-en voltunk gyerekek, s bizony rohanni kellett, hogy amikor asztalhoz érünk, találjunk ott legalább egy falatot!"
Wilma 1940. június 23-án született a Tennessee állambeli Bethlehemben egy 22 gyermekes(!) család huszadik gyermekeként. A kislány mindössze 2 kilogramm testsúllyal látta meg a napvilágot, emellé még számos betegség is párosult. Édesanyja mindent megtett Wilma érdekében, elvitte egy kórházba, ahol szerencséjére akadt egy fekete orvos, aki vállalta a kezelést. Az orvos már a kezdetekben megmondta az édesanyának: Wilma soha sem tud majd járni, súlyos bénasága miatt.

De Mrs.Rudolph nem adta fel. Kórházról kórházra vitte, néha 50 mérföldet is gyalogolt, hogy lányát megfelelő ellátásban tudja részesíteni. Orvosok tanácsára a fizikoterápiás kezeléseket otthon végezték, ebből az egész család kivette a részét. Csodák csodájára Wilma 12 évesen megtanult járni bot és mindenfajta segédeszköz nélkül. Az iskolai években követve nővére, Yolanda példáját, megtanult kosárlabdázni, s 18 éves korára már állandó tagja volt az iskolai kosár- valamint atlétacsapatnak. Ekkor figyelt fel rá Ed Temple, akinek javaslatára Wilma ösztöndíjat kapott a Tennessee egyetemen.
1956-ban, 16 évesen már tagja volt a melbourne-i olimpia 4x400-as amerikai váltójának, s bronzéremmel tért haza. Négy évvel később már nemzeti hősként ünnepelték: Rómában 3 aranyérmet nyert (100m, 200 m, 4x400 m váltó). Ő volt a történelem első sportolója, akinek szülővárosa külön népünnepélyt szervezett hazatérése alkalmából. Az atlétikától visszavonulva hazatért Clarksville-be, ahol atlétaedzőként tanított a helyi iskolában. Wilma 1994. november 12-én halt meg agytumorban. 54 évet élt. Három évvel később Don Sundquist, Tennessee állam kormányzója kihirdette: az atléta születésnapját, június 23-át Wilma Rudolph -napnak nyilvánítja.

Rómában a melbourne-i sprinterkirálynő, az ausztrál Cuthbert a döntőbe sem jutott, s ez csak egy volt a temérdek meglepetés között. A legnagyobbat az etióp császár, Hailé Szelasszié egyik testőre, Abebe Bikila szállította, aki teljesen ismeretlenül nyerte meg a maratonfutást -mezítláb futva!

Az úszóversenyeken hét új világcsúcs született, többek között az összes váltószámban. Az érmek java az Egyesült Államok sportolóinak jutott, noha három ausztrál, a hölgyeknél Dawn Fraser 100 méter gyorson, a férfiaknál David Theile 100 méter háton és Murray Rose 400 méter gyorson is megvédte négy évvel korábbi címét. A legnagyobb meglepetést azonban egy 17 éves drezdai iskolás lány, Ingrid Krämer szolgáltatta, aki mű- és toronyugrásban is maga mögé utasította az 1924 óta veretlen amerikaiakat.

Tornában meglepetésre a japánok férfi csapata legyőzte a szovjeteket, ellenben a nőknél megmaradt a fölény: a cseh Bosáková gerendagyőzelmét leszámítva minden arany a szovjetekhez vándorol. Larissza Latinyina, minden idők legsikeresebb tornásza három aranyéremmel gazdagodott.

Vitorlázásban a sárkányhajó osztályban győztes görög "Nirefs" háromfős legénységének egyik tagja bizonyos Konsztantinosz volt, aki 1964-ben merőben más foglalkozásra váltott: II. Konstantin néven ő lett Görögország utolsó királya! (Uralkodóként már nem volt olyan sikeres, mint vitorlázásban. 1967-ben az "ezredesek puccsa" vetett véget az uralkodásának.)
Evezésben, az egyszemélyes hajóosztályban a dán Elvström győzött, akárcsak 1948-ban, 1952-ben és 1956-ban. Felülmúlhatatlan teljesítmény? Ugyan, dehogy, s a példáért még a szomszédba se kell mennünk.

Rómában Gerevich Aladár 50, Kovács Pál 48, Kárpáti Rudolf 40 évesen szerepelt utolsó olimpiáján, s igazán fényes lett a búcsú. Kard egyéniben Kárpáti megvédte melbourne-i elsőségét, s győzött a csapatunk (Gerevich, Kovács, Kárpáti, Horváth Zoltán, Delneky Gábor, Mendelényi Tamás) is. Gerevich 1932-től 7, Kovács 1936-tól és Kárpáti 1948-tól 6-6 olimpiai aranyérmet nyert!

A kenus Parti János egyesben 1000 méteren korábban Helsinkiben, majd Melbourne-ben 10 ezren egyaránt ezüstig jutott, de Rómában 1000 méteren hatalmas hajrával végre megszerezte az aranyérmet. A televíziózás hőskorában azonban akik itthonról követték figyelemmel az eseményeket, egy ideig nagyon szomorúak voltak. Vitray Tamás ugyanis csak a monitort látta, s annak alapján, hogy Parti mindig fehér sapkában lapátolt, természetesen a fehér sapkásnak szurkolt. Igen ám, de a magyar versenyző a rajt előtt levette az ismertetőjelét; s mit tesz a véletlen, a sokáig vezető, de végül csak 2. helyen beérkező orosz Szilajev fején éppen egy fehér sapka virított...
Két ezüst után Partinak tehát összejött az arany, a birkózó Polyák Imrének (kötöttfogás, pehelysúly) azonban nem. Harmadszor birkózott aranyéremért, s harmadszor vesztett, pedig döntőbeli ellenfelét korábban mindig tussal verte. Ráadásul a fogyasztástól rosszul lett török Sillét szinte a kórházból hozták vissza a döntőre... (A következő olimpián, Tokióban Polyák végül aranyérmes lett.)

Öttusázóink egy percet sem vártak, amit lehetett, szinte mindent "begyűjtöttek". Egyéniben Németh Ferenc lett az első, Nagy Imre a 2., Balczó András a 4., így aztán egyértelmű, hogy a csapatversenyt is nagy fölénnyel nyerték meg. Még egy aranyérmet sikerült szereznünk, ökölvívásban a légsúlyú Török Gyula, becenevén a "Béka" ugrott fel a dobogó tetejére. Ugyanabban a szorítóban lett olimpiai bajnok, mint a félnehézsúly győztese, akit Classius Clayként ismert meg a világ, s aki később mint Muhammad Ali lett a profi nehézsúly sokszorosan megkoronázott királya.

Az olimpia éremtáblázatán a Szovjetunió (43-29-31) végzett az első, az Egyesült Államok (30-31-35) a második, Japán (16-5-8) a harmadik helyen, Magyarország (10-7-5) a hatodik helyen zárt. Római krónikánkat mi pedig zárjuk egy vidám történettel, ami az olimpiai faluban, a már említett esti táncpartik egyikén esett meg, s amelyre Kárpáti Rudolf "Karddal a világ körül" című könyvében bukkantunk:

"Gyuricza József (a magyar tőrvívók egyike- a szerk.) egy nagydarab argentin formaruhás egyéntől nem látta jól a táncoló párokat, s idegesen odaszólt nekem: Mindjárt bedobom a Wurlitzerbe és egy zsírpacni lesz belőle. Mire az illető megfordult és tökéletes magyarsággal így szólt: Édes fiam, ha én doblak be a Wurlitzerbe, akkor az rögtön gyászzenét fog játszani. Zombori Ödön vagyok, a berlini olimpia birkózó bajnoka, s most Argentínában edzősködöm."
Hát igen, Róma tényleg a meglepetések olimpiája volt.

Fábik Tibor - Pincési László, Sporthírek 2000. május 30.