Az Izraelben fogva tartott társaik szabadon bocsátását követelő palesztinok, a Fekete Szeptember szervezet tagjai hosszas alkudozások után foglyaikkal helikopterekkel a München melletti fürstenfeldbrucki katonai repülőtérre távoztak. Itt a német kommandósok megkísérelték a túszok kiszabadítását, de az akció nem sikerült. Ugyan a német televízió 23.35 órakor azt közölte, hogy minden izraeli megmenekült, az öt terroristát pedig lelőtték, 0.32-kor módosítani kellett a hírt: a lövöldözésben kilenc túsz is életét vesztette. A tragédia után felvetődött, hogy az olimpia félbeszakad, ám a Avery Brundage, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság amerikai elnöke gyászbeszédében kimondta az elhíresült "The games must go on!" mondatot (A játékoknak folytatódniuk kell!), a közvélemény nagyobb része egyetértett vele.

Az olimpia tehát folytatódott, de természetesen már nem olyan hangulatban, ahogy kezdődött. A megnyitó ugyanis azon túl, hogy grandiózus volt, egyedi és igen ötletes is. Dr. Gustav Heinemann államelnököt alpesi kürtösök köszöntötték, a bevonuló 122 ország képviselőit pedig egy zenekar lehetőség szerint nemzeti jellegű zenével fogadta. Így például a szovjeteket Kalinkával, a spanyolokat Paso dobléval, az Egyesült Államok csapata pedig a "When the Saints go Marching in", azaz a Szentek bevonulására masírozhatott be.
Nos, ami az olimpia eredményeit illeti "szentségtörés" történt, mert 1964 és 1968 után az USA leszorult az éremtáblázat tetejéről, no persze csak a második helyre. A tabellán a Szovjetunió (50-27-22) végzett az első helyen, megelőzve az amerikaiakat (33-31-30), az NDK-t (20-23-23), a további sorrend NSZK (13-11-16), Japán (13-8-8), Ausztrália (8-7-2), Lengyelország (7-5-9) és Magyarország (6-13-16) volt. Ha nem számítjuk az 1900-as párizsi mérlegünket (1-2-3), bizony ilyen rosszul még nem jártunk az érmek színeloszlásában...

Gyarmati Andrea 100 méteres pillangóúszásban a középdöntőben világcsúcsot ért el, a döntőben még jobb időt úszott, de így is "csak" 3. lett, 100 méter háton pedig 2. Münchenben a magyar csapatban volt egy kenukirály (Wichmann Tamás) és egy kajakkirály (Csapó Géza), de mégsem ők lettek a királyok, előbbi a 2., utóbbi a 3. helyen végzett számában. Ökölvívásban Kajdi János a döntőre törött bordával állt ki és vesztett, Orbán Lászlót pedig csúnyán lepontozták a fináléban. A tőrvívó Kamuti Jenő 1968 után ismét ezüstérmes lett, s csak a dobogó második fokára állhatott fel női tőrcsapatunk, vízilabda- és labdarúgó-válogatottunk is. A magyar táborban már csak a csapatezüstök miatt is jóval több volt a szomorú, mint a vidám versenyző.

Hat aranyérmünket kilencen szerezték: Balczó András öttusa egyéniben, Földi Imre súlyemelésben (légsúly), Gedó György ökölvívásban (papírsúly), Hegedűs Csaba birkózásban (kötöttfogás, 82 kg), Fenyvesei Csaba párbajtőr egyéniben, s győzött a csapattal is, Erdős Sándor, Kulcsár Győző, Osztrics István és Schmitt Pál társaságában.

Földi már a római olimpián is indult, azon 6. lett, majd 1964-ben és 1968-ban is ezüstérmet kapott. Mindkétszer ugyanannyit emelt mint a győztes, de testsúlykülönbséggel, néhány dekával a 2. helyre szorult. Münchenben már befejezte a versenyt, mégpedig 377,5 kg-os világcsúccsal, de még egyáltalán nem volt biztos, hogy ő nyer, mert két nagy ellenfele utána következett. Ám a szovjet Csetyin nem bírt a súllyal, és a sorsdöntő kísérlete előtt az iráni Nassziri is hiába imádkozott Allah segítségéért...

Az olimpia legnagyobb sztárja olyasvalaki lett, aki Földihez hasonlóan négy évvel korábban szintén nagyon csalódott volt a mexikói olimpián. Ám az amerikai Mark Spitznek (képünkön) akkor az jelentette a csalódást, hogy csak két aranyérmet nyert úszásban. Münchenben viszont hetet! S hogy még fokozzuk a szinte fokozhatatlant, a négy egyéni és a három váltószámban is világcsúccsal! Mark 1950. február 10-én született Kaliforniában. Kettőtől hétéves koráig családjával Hawaii-on élt, háromévesen már megtanult úszni. Édesapja, Arnold látva fia víz iránti szeretetét elhatározta, világklasszis úszót nevel a fiúból. Visszaköltözve a kontinensre Valmut Creekben éltek, innen hordta édesanyja, Lee az 50 km-re lévő Santa Clarába nap, mint nap. két évig tartott ez a "kirándulás", ekkor költöztek a kaliforniai városba. Első edzője George Haines volt, akinél igazán megmutatkozott tehetsége. Tízévesen 17 országos és egy világrekordot tartott. Pedig edzésmunkájára sokat panaszkodott későbbi trénere, Doc Counsilman, Mark állítólag egy tejturmixot többre tartott bárminél, ezért hajlandó volt akár csúcsot is úszni az edzésen.

Életfilozófiáját édesapjától tanulta és örök életére megjegyezte.
"Apám elvitt az uszodába és megkérdezte: hány pálya van a medencében? Hat, válaszoltam. És mennyi ezek közül a győztes pálya? Egy, feleltem. Nos - mondta apám, soha ne feledd, az úszás nem minden, a győzelem igen."
Az 1967-es Pánamerikai Játékokon 5 aranyérmet nyert, ekkor gondolták azt, hogy Mexikóvárosban nem lesz ellenfele. Miután csúfosan leszerepelt, négy évig csak az éltette, hogy mindenkinek megmutassa: ő a legjobb a világon. Célul tűzte ki maga elé, hogy megdöntse Don Schollander tokiói rekordját, s felülmúlja honfitársa akkori négy aranyérmét. Nos, Münchenben sikerült a bravúr: Spitz világcsúccsal nyert 100 és 200 gyorson, valamint 100 és 200 pillangón, s világcsúcshoz segítette az amerikaiak 4x100 méteres gyors-, 4x200 méteres gyors-, valamint 4x100 méteres vegyesváltóját. Parádés teljesítménye ellenére Münchenből mégis menekülnie kellett, a terrortámadás rémétől megijedve, zsidó lévén, hazautazott a játékok záróünnepsége előtt. Kilenc olimpiai aranyéremmel, 32 világcsúccsal és 38 országos csúccsal a háta mögött vonult vissza 1972-ben, s lett az ABC Sports szakkommentátora. Napjaink egyik leg(el)ismertebb amerikai sportriportere.

A hölgyek között ugyancsak akadt egy úszófenomén, s mindenki a 15 éves ausztrál Shane Gouldról (3 arany, 3 világcsúcs, 1 ezüst, 1 bronz) beszélt volna, ha nem lett volna Spitz. Kuriózum, hogy a 400 méteres férfi vegyes úszásban 0,003 másodperc különbség (!) döntött a svéd Larsson javára, s az amerikai McKee-t aligha vigasztalja, hogy azóta már csak századmásodpercig mérik az időket.
A férfi kosárlabda döntőben három másodperc okozott fennforgást. A Szovjetunió - Egyesült Államok mérkőzésen az amerikaiak 49:48-ról Collins két büntetőjével 49:50-re fordítottak, de a hátralevő minimális idő Bjelov számára még elég volt arra, hogy 51:50-re alakítsa a végeredményt. Ám közben megszólalt a mérkőzés végét jelző duda, a tengerentúli szurkolók elözönlötték a parkettet, azt gondolva, hogy nyertek. S az USA hiába óvott, másnap a szovjetek győzelme lett hivatalos.

Atlétikában három amerikai sprinter, Taylor, Robinson és Hart is falba verhették volna fejüket, vagy inkább az edzőjükét. Éppen az ABC stúdiójában nyilatkoztak, amikor a képernyőn meglátták, hogy a 100 méteres síkfutás mezőnye a középfutamokhoz készülődik. A magyarázat annyi, hogy a "mester" rosszul írta be a határidőnaplójába a versenyprogramot... A három amerikaiból csak Taylor volt olyan gyors, hogy odaérjen a rajtjáig, s végül második lett a 200-on is győztes szovjet Borzov mögött. Taylor és Hart azonban kárpótolták magukat, a világcsúccsal győztes 4x100-as váltó tagjaiként.

Nüánsznyi különbségek nemcsak az úszásban, atlétikában is előfordultak. Női távolugrásban Rosendal egy, férfi gerelyhajításban Wolfermann két centivel előzte meg a második helyezettet, míg egy harmadik németnek, Ulrike Meyfarthnak nem volt szüksége mázlira: 192 centivel nyerte a női magasugrást, mindössze 16 évesen. Komoly hőstett fűződik a finn Lasse Viren nevéhez is, aki 5000 és 10000 méteren is győzött. A hosszabb távon ráadásul világcsúccsal, pedig a táv közben egyszer elesett. A zárkózott, csendes Viren a civil életben rendőrként dolgozott, s arról természetesen nincs tudomásunk, hogy gyanúsított valaha is meglépett volna előle.

Fábik Tibor - Pincési László, Sporthírek 2000. május 30.