Jó dolog mostanában pólósnak lenni Magyarországon. Főképp, ha az ember válogatott. A játékost dédelgeti a szövetség, a közönség, újra annyian szurkolnak érte - értük, a csapatért -, amennyien. Szívósért, Faragóért, Csapóért lelkesedtek. A népszerűséget persze ki kellett érdemelni. Méghozzá eredményekkel. A csúcs felé vezető út kezdeti lépései után a fiatal társulat ma - a szó szoros értelmében is - beugrik a mélyvízbe. Hogy az együttes milyen reményekkel vágott neki a római kirándulásnak, arról Horkai György szövetségi kapitánnyal beszélgettünk.

- Biztos vagyok benne, hogy az elmúlt napokban számtalanszor megkérdezték öntől, mit vár a csapattól a világbajnokságon, s gyanítom, a válasz mindig ugyanaz volt: dobogós helyezést. Úgyhogy most fordítsunk a dolgon: mi az, amit nem vár az együttestől?
- Azt például a csapat egyetlen tagjától sem várom, hogy a magyar válogatott mérkőzéseinek idején valamelyik diszkóban rázza magát. A viccet félretéve, elképzelhetetlennek tartom, hogy bármelyik srácon is számon kérhessem utólag az akarást. Szent meggyőződésem, hogy valamennyien - már elnézést, de nem tudom szebben mondani - meg fognak dögleni a vízben. Az más kérdés, hogy fogalmam sincs, mindez mire lesz elég.
- A legutóbbi sajtótájékoztatón úgy fogalmazott, hogy a pakliban az aranyérem is benne van. És ha valoban benne van, miért ne húzhatnánk ki belőle?
- Jómagam ugyanezt mondom. Mint az összes edző, én is minden meccsen, minden tornán, minden világversenyen győzni szeretnék. Amikor tavaly három hét közös munka után kiutaztunk a Világ Kupára, úgy indultunk el, hogy haza kell hoznunk a serleget. Ugyanakkor nem árt, ha a realitás talaján maradunk. Ez a társaság két év múlva, az atlantai olimpiára érik be teljesen, ott forrhatja ki magát igazán. Egyelőre csak lelkes és nagyon tehetséges, ám kissé rutintalan együttesnek minősíteném. Egy elvitathatatlan: nincs olyan válogatott a világon, amelyet a mieink legalább egyszer ne győzték volna le az utóbbi időben.
- Mit szól a sorsoláshoz? Elismerem, provokatív szándék is vezet, amikor ezt kérdezem, mert tudom, hogy a külső körülményekekkel nem szívesen foglalkozik ...
- Valóban nem, mert szerintem semmi értelme a sorsoláson rágódnia egy olyan csapatnak, amely azt tervezi, hogy a végjátékban is ott lesz még a medencében. Ha az a célunk, hogy bronzért, ezüstért, aranyért játsszunk, akkor úgyis meg kell vernünk minden valamirevaló ellenfelet. De hogy ne mondhassa el, megkerültem a választ: a kiírásból adódóan két ballépéssel búcsút mondhatunk az álmainknak, s mivel találkozunk az olaszokkal, meg valószínűleg az oroszokkal is, világos, hogy a kettő közül legalább az egyik csapatot le kell győznünk. Mellesleg egyetértek azokkal, akik szerint kifejezetten kedvező, hogy a házigazda olaszokkal azonos csoportban szerepelünk, mert így a döntő előtt még egyszer biztosan nem mérkőzhetünk velük.
- Mostanában gyakran hasonlítják a jelenlegi válogatottat a többek között Horkai nevével is fémjelzett korábbi, legendás aranycsapathoz. Tényleg összevethető a két együttes?
- A játék sokat változott azóta. Más a fontos a mai pólóban, mint volt az évekkel ezelőtti vízilabdában. De annak ellenére sem tartom sületlenségnek az összehasonlítást, hogy ténykérdés, a mi csapatunkban több világklasszis, több igazi egyéniség játszott. Ami a mostaniakban a leginkább emlékeztet ránk, az az, hogy ez a gárda sem elégszik meg pusztán a sportolással. Ők is tanulnak, közülük többen egyetemen. A jelenlegi 13 fős keretből tízen járnak valamilyen felsőoktatási intézménybe. Nincs szándékomban nagy feneket keríteni ennek, de nincs kizárva, hogy olykor-olykor az intelligenciaszint is jelent egy-két gólt. És mondok mér valamit. A magyar vízilabda múltja igazán ösztönzőleg hathat a srácokra. Az uszodában nap mint nap találkoznak a régi nagyokkal, akik szinte mindannyian nyertek valamit, olimpiát, vb-t vagy Európa-bajnokságot. Ezek a fiúk viszont még nem győztek egyetlen világversenyen sem. Nem csoda, hogy iszonyatos győzni akarás hajtja őket.
- Isten ments, hogy bármit elkiabáljak, csupán a feltételezés szintjén: gondolkodott-e már azon, mivel lepi meg a játékosokat, ha ez a bizonyos győzni akarás egészen a dobogó tetejéig hajtja őket?
- Sajátos ajándékkal készülök. Már ha egyáltalán ajándéknak lehet nevezni, hogy aranyérem esetén levágatom a bajuszomat. Hogy érezzék, mit jelent ez számomra: még 1974-ben, az első Európa-bajnokságom előtt növesztettem. Mellesleg akkor, vagyis éppen 20 éve aranyéremmel jöttünk haza Bécsből.