Ilyen sem volt még, Malév-gép a sydneyi repülőtér betonján. A kijáratnál pedig majdnem ezer helybéli (ex)honfitárs, zászlóerdőbe burkolózva, olyan hangulatot csapva, mintha az aranygép érkezett volna Ferihegyre.

Holott ez még csupán a kezdet, a vég a messzeségbe vész.

Megint más kérdés, hogy e kezdetig eljutni sem volt éppen könnyű. Kifutótól leszállópályáig 20 óra és 49 perc. Aki már ült ennyit az utastérben, az úgyis tudja, mit jelent. Aki még nem, az úgysem tudja elképzelni.

Úgy meg pláne nem, hogy a teljes létszám - 193 fő - majdŐ kétharmada izmainak rendszeres mozgatásából él. Akiknek a sportolás a lételemük (életük), azoknak a gyötrelem netovábbja egy ausztráliai utazás. Nem csoda, hogy a magyar légitársaság olimpiai különjárata még akkor sem hasonlított egy menetrend szerintire, amikor valahol India fölött némi dobálózásba kezdett a kisebb szélviharba keveredő Boeing 737-es, és a kapitány az övek becsatolására kért mindenkit. Sokadik felszólításra "csendesedtek" csak el a folyosók, amelyeket állandóan húsz-harminc olimpikon tartott megszállva. Persze, a légiutaskísérők is megértőbbek voltak, mi több, türelmük egyenesen bámulatra méltónak tűnt, amint egy műlesikló technikájával kerülgették a versenyzőket, akik jöttek-mentek, akár a vasaló.

A MOB amúgy megpróbálta a lehető legkényelmesebbé tenni az utat, az ülések között nagyobb helyet kínáló bizniszosztályra például nem csupán a notabilitásokat ültették, de a két métert meghaladó kolosszusokat is. Így fordulhatott elő, hogy például Deutsch Tamás sportminiszter nem a legelső sorba került, ott ugyanis a küldöttség legtagbaszakadtabb tagja, az óriáskenus, Pulai Imre nyújtogatta a lábait. De szintén itt próbálta két sor közé csomagolni irdatlan lábait a pólócsapat néhány, nem csupán az átvitt értelmében oszloposnak mondott játékosa is (Kásás, Kiss, Kósz és Vári).

Akadt néhány extra látványosság: Tar László, az utaztatások főszervezője gondoskodott arról, hogy a születésnapját épp kedden ülő szinkronúszó, Marschalkó Petra tortával ünnepelhessen. Ezután még egy csokitortát dobtak fel egy tombola főnyereménye gyanánt: a mindenkinek kiosztott, megszámozott étlapok száma alapján hirdettek nyertest. A "sorsolási bizottság elnökének" felkért Deutsch Tamás által elsőként bemondott szám - a 110-es - tulajdonosa nyilván éppen aludt (a tudósító meg az édesség helyett a kefét ette a maga 111-esével), így hosszas nyomozás alapján sem tudták kideríteni, kit illetne a barna korong. Ezért aztán a miniszer újból a hasára ütött, és hogy, hogy nem, dr. Kemény Dénes menükártyáját hozta ki győztesnek. Mint utóbb kiderült, a miniszter mögött ülő pólókapitány sikerrel vonta bele egy bundázásba az ISM vezetőjét, minthogy a vízilabdázók erőnléti edzője, Dubecz József szintén most tartotta a születésnapját. "Máshogy nem tudtam volna neki tortát szerezni, szerencsére a miniszter úr is hamar átlátta a helyzetet" - adta elő a tombola hiteles történetét Kemény.

Ez még az út vidámabbik része volt, ám lassan kezdett elviselhetetlenné válni az állatias lét, amely ugyebár a legszükségesebb életfunkciók ellátására - evés, ivás, alvás, anyagcsere - szorítkozott.

Az első félidőt mindazonáltal sikerült valahogy kibekkelni, hogy aztán a kétórányi szünetet ki-ki a maga ízlése szerint töltse el a bangkoki repülőtéren (ahol a gép személyzetet cserélt, továbbá feltöltetett üzemanyaggal). Az atléták tűrték a legkevésbé a megpróbáltatásokat (egyikük már a fedélzeten amondó volt, hogy le kéne ültetni mindenkit, ők meg körbefutnának a folyosókon), többen tán irigykedtek is, hogy maradt lelkierejük fél órán át szaladgálni föl s alá a thaiföldi reptér több száz méter hosszú tranzitvárójában.

Csakhogy ezután következett a második félidő, amely szintén nyolc óráig tartott (plusz ötven perc hosszabbítás). Ráadásul ez magyar idő szerint épp az alvás idejére esett, amivel kapcsolatban szintén előhozhatnánk a már említett megállapítást: aki már próbált repülőn, ülésbe görnyedve végigszunnyadni egy éjszakát, az tudja. Aki még nem, az úgysem.

Egyszóval mindenki megpróbálta a maga trükkjeit bevetni. Teniszezőnk, Köves Gábor egy, a hátát egyben tartó fűzőt kötözött magára, mások a Zorro című Banderas-féle film megtekintése után maguk is álarcot öltöttek, s úgy próbáltak hunyni egyet, aki pedig végképp nem bírta, az végighanyatlott a gép padlóján.

Pólóegyüttesünk centerének, dr. Molnár Tamásnak ugyanakkor igen zaklatottra sikerült az éjszakája, ő ugyanis elég csúnya vesszőfutásba kezdett: miközben épp hétezer forintot veszített a Steinmetz, Fodor, Benedek trióval vívott pókercsata közben, a légkonditól megfájdult a szeme, végül bónuszként az egyik étkezésnél véletlenül leöntötték egy pohár jeges teával.

Aztán valahogy csak eltelt a végeláthatatlannak tetsző repülési idő - mintha a Szaharát kellene lepörgetni egy aprócska homokórán -, és sydneyi idő szerint öt előtt hét perccel landolt a különgép (még ha kissé féloldalasan is). A pénteken kezdődő játékok helyszínén szikrázó napsütés, húsz fok, valamint a bevezetőben említett, visszaadhatatlanul fantasztikus hangulat fogadta a delegációt.

Kivéve a pólósokat: ők röpke három óra várakozás után még másfelet röpültek Brisbane-be, ahol a világ zajától félrevonultan végzik az utolsó simításokat. A többiek viszont itt maradtak Ausztrália bölcsőjének számító metropolisban.

Amely ugyan a térképen eléggé lent van, meg bizonyos szemszögből "oldalt is", jelenleg mégis a világ kellős közepének számít.

Csurka Gergely, Színes Sport 2000.09.14.