Talán csak a sikerei csúcsán, az olimpiai győzelmei idején övezte ekkora szeretet Dawn Frasert, mint ezekben a napokban, hetekben. Nem véletlen, hogy Juan Antonio Samaranch, a NOB elnöke arra kérte az egykori kiváló gyorsúszót, hogy nézzék végig együtt, egymás mellől a megnyitóünnepséget. Ez valóban csak keveseknek, a kivételezetteknek adatik meg.

Lehet persze ebben a gesztusban valami bocsánatkérés-féle is, hiszen a negyedik olimpiai szereplésétől megfosztott Fraser meghívása a díszpáholyba alapvetően ennek tudható be.

Minden bizonnyal sokan emlékeznek még ma is arra a "bűntettre", amelyet a tokiói olimpián (1964) követett el az úszó és néhány ausztrál sporttársa. Egy jókedvű este után az olimpiai falu főterén, ahol a résztvevő nemzetek lobogói voltak felhúzva, nem kifejezetten jó ötlettől vezérelve elemelték az olimpiai zászlót. A tettből világraszóló - ez akár szó szerint is érthető - botrány kerekedett. A végeredmény nem volt, nem lehetett más, mint eltiltás, kiközösítés az olimpiai csapatból, családból. Utóbb derült csak ki - ezt az úszónő az elmúlt évi budapesti látogatása alkalmával is elmondott, megerősített -, hogy ő csak statiszta volt ebben az ügyben, a zászlót nem ő emelte el, legföljebb csak "tettestársként" vonhatták volna felelősségre. A "balhét" azonban végül ő egyedül vitte el, így aztán befejezetlen karrier után kényszerült visszavonulásra a villámhölgy, aki a 100 méteres gyorsúszásban világcsúcstartó is volt.

- Amikor ez megtörtént, nem hittem vona, hogy valaha is elégtételt kapok. Sem a sporttól, sem azoktól az emberektől, akik benne voltak abban, hogy idő előtt kellett visszavonulnom - mondta a ma 63 éves Dawn Fraser, akivel a sajtóközpontban találkoztunk, amikor egy sajtótájékoztatóra érkezett.

A formaságokra, a bemutatkozásra nem kellett időt vesztegetnünk, ugyanis amikor a tavaly Budapestre érkezett az "Évszázad sportolóinak" ünnepségére, volt szerencsém találkozni a még ma is vidám, fiatalos, mondhatni vagány ausztrál hölggyel. Az akkor készített interjúban mondta el ennek a bizonyos zászlóügynek az igaz történetét, ám hozzátette azt is, reméli, hogy ha előbb nem, a sydneyi olimpia alatt végleg a feledés homályába vész ez az egykori gyerekes csíny.

- Amikor azt a tavalyi interjút készítettük, azt is kérdeztem öntől, elképzelhetőnek tartja-e, hogy ön lesz, aki meggyújtja majd a lángot az olimpiai stadionban szeptember tizenötödikén. Akkor azt választolta, hogy korai még erről beszélni. Nos, az a bizonyos tizenötödike már egészen közel, a lehető legközelebb van. Ön lesz, aki meggyújtja a lángot?

- Nem tudom, tényleg nem tudom.

- Komolyan mondja, hogy alig több mint huszonnégy órával a megnyitó előtt nem tudja, hogy ki lesz a láng meggyújtója?

- Nem. Péntek estére mindenki okosabb lesz.

- Samaranch elnök a díszpáholyba invitálta, hogy együtt nézzék végig a megnyitót. Ez akár azt is jelentheti, hogy mégsem ön lett a kiválasztott, hiszen onnan elég nehezen lehet végrehajtani ezt a műveletet.

- Biztosan. Ami a meghívásomat illeti, szinte hihetetlen, hogy ekkora tisztességben lehetett, lesz részem. Felfoghatatlan számomra, hogy miért szökött ilyen magasra az ázsióm, hiszen semmi különöset nem csináltam. Tettem és teszem a dolgom a hazám olimpiai bizottságában, élem az ausztrál emberek mindennapi életét. Az utóbbi néhány hónapban azonban megbolondult körülöttem a világ. Telefonok itthonról és külföldről, meghívások, televíziós nyilatkozatok. Olyan felfoghatatlan az egész. Mintha egy személyben én, Dawn Fraser rendezném ezt az olimpát.

- Azért valami összefüggést csak fel lehet fedezni az ön személye, az úszósport és Ausztrália között. Ez letagadhatatlan.

- Nem is tagadom, büszke vagyok rá, de azért mégis kicsit túlzásnak érzem, hogy tele vannak velem a lapok. Akár hiszi, akár nem, tegnap egy indiai újságíró kért tőlem interjút. Azt hiszem azonban, hogy ez az érdeklődés elsősorban az olimpiának és Ausztráliának szól, mintsem az én személyemnek.

- Szerény.

- Ne rólam szóljanak a hírek, hanem a maiakról, azokról, akik holnaptól főszereplők lesznek itt, Sydneyben. Az olimpiát nekik találták ki.

- Az ausztrál úszók nagyon készülnek arra, hogy csodát vigyenek véghez az uszodában. Olyan jók lesznek a medencében is, mint amilyen félelmetes a hírük?

- Ebben egészen biztos lehet mindenki. Nemcsak a nyilatkozatokban lesznek elsők, de a versenyeken is. Tudom, hogy kiválóan felkészültek, felkészítették őket.

- Lehet, hogy ugyanúgy ünnepli majd a maiakat a sydneyi uszoda közönsége, mint 1956-ban önt a melbourne-i?

- Engem nagyon szerettek akkor, tényleg úgy ünnepeltek, mint a nemzet hősét. Feltételezem, kijár ez a maiaknak is.

- Ugyanilyen optimista az egész ausztrál csapat szereplését illetően is?

- Biztos vagyok benne, hogy emlékezetes és ausztrál szemszögből nézve a legsikeresebb játékok előtt állunk. Húsz arany alatt nem áll meg a csapat.

- És akkor ön lesz a legvidámabb ember ebben a nagy országban, és a záró ünnepség lesz az élete legboldogabb napja.

- Mindenben egyetértünk, leszámítva a legboldogabbat. Az ugyanis már régen volt. Akkor, amikor megszületett a lányom, aki mindig kitartott mellettem, és ma is a legjobb társam és barátom.

Színes Sport 2000.09.15.