"Ma egy sportoló vagy tiszta, vagy pedig versenyre kel az aranyéremért; a két dolog nem kompatíbilis" - jelentette ki a Jornal do Brasilban a brazil úszóválogatott egyik, német származású edzője, Michael Lohberg. Hogy végül is mondta-e vagy sem, mindegy, nagy balhé kerekedett belőle, mindenesetre a brazil szövetség elnöke, Coaracy Nunes sietve oda nyilatkozott, hogy ő beszélt Lohberggel, és az edző neki tagadta, hogy ilyen kijelentést tett volna. Márpedig a lapban még az is szerepel, hogy a megkérdezett szerint csak eszementek merészelnek tiltott szerekhez nyúlni a szigorú doppingellenőrzés korában, vagy azok, akik titkos jóváhagyással bírnak, a tesztek emígyen a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alibi játékszerei. Végül a vétkes is megnyilatkozott az ügyről, és az ő változata szerint csupán azt mondta az újságírónak: megérti azokat az úszókat, akik a rájuk nehezedő, időnként hatalmas várakozás és nyomás hatására doppinghoz folyamodnak.

A jelek szerint tehát megint a médiára, jelesül egy brazil újságíróra sikerül hárítani a felelősséget. De bárhogy történt is, valakik megint bedobtak egy jókora követ a vízbe, és az persze hullámokat ver.

Szót kért az ausztrál úszók elnöke, Terry Gathercole. "Bár most még nem tudjuk vizsgálni a növekedési hormon használatát, azt határozottan kijelentem, hogy a lehetőségeink szerinti legtisztább versenyt biztosítottuk a sportágnak"- mondta. Aztán hozzátette: "Azt el kell ismernünk, hogy azok, akik a csalás mellett döntöttek, érmet nyerhetnek, azt viszont teljes mértékben elutasítjuk, miszerint csak doppingolók juthatnának fel a dobogóra."

Richard Quick, az amerikai női válogatott mestere azt kifogásolta, hogy az ellenőrzés logikátlanul zajlott, azzal sem a növekedési hormon, sem az EPO használatát nem lehetett kideríteni. Az edző felszólította a NOB-ot, a nemzetközi szövetséget és az amerikai olimpiai bizottságot, hogy most aztán már álljanak a sarkukra, és nem szabad sajnálni a pénzt arra, hogy a drogbrigádok folyamatosan úton legyenek, és nagyon gyakran csapjanak le ugyanoda akár többször is. "Ha a tisztelt tesztelők nem első osztályon utaznának és nem ötcsillagos szállodákban laknának, ugyanannyi pénzből több helyre is eljuthatnának" - mondta epésen, és tán a demagógiát sem mellőzve.

Egyáltalán: korántsem biztos, hogy ez a most kipattant vita valóban a doppingról szól-e. A benne részt vevők mintha kicsit másról beszélnének, és az esetlegesen gyengébb vagy éppen a túlságosan is jó bizonyítványt magyaráznák előre. Az azonban biztos, hogy a már ismert teljesítményfokozó (mód)szerek előtt nem lenne szabad nyitva hagyni kisebb vagy nagyobb kapukat, mert úgy nem lehet megbízhatóvá tenni a sportolók esélyegyenlőségét, és végleg eloszlatni a doppingmaffia létének gyanúját.

Mindenki másra mutogat

Sok sportághoz hasonlóan az úszás is nagyon doppingérzékeny, amit mi sem bizonyít jobban, mint az előző olimpia ír hőse, Michelle Smith úgy nyert három arany- és egy bronzérmet, hogy mindenki tudta a 26 éves úszónőről, hogy holland férje nem tiszta eszközökkel készítette fel. Csodák csodájára azonban Smith atlantai doppingvizsgálata negatív lett, utána viszont lebukott, s megszégyenülve, tisztátalanul "tűnt el" a medencék zavaros vizében.

Mert nemcsak szárazon, hanem a vízben is hatalmas doppingháború folyik, amely jelentősen befolyásolhatja az olimpiai versenyeket is. A lélektani csata már az év elején elkezdődött, ennek élharcosa Don Talbot, az ausztrál úszóválogatott szövetségi kapitánya, aki ha egy rivális jó eredményt ér el, azonnal "farkast" kiált. Ebben az évben az első számú célpontja a hollandok 26 éves sztárja, Inge de Bruijn lett, nem véletlenül, mert a "túlkoros" úszónő májusban három hét alatt hét világcsúcsot ért el, s olyan rekordokat döntött meg, amelyekről bebizonyosodott, hogy doppingok segítségével úszták.

Az ausztrálok olimpiai reménységét, a 17 éves Ian Thorpe-t pedig a német szövetségi kapitány, Chris-Carol Bremer gyanúsította meg, hogy tiltott hormonkészítményeket használ, s így lett például az átlagosnál jelentősen nagyobb a lába, amely ötvenes méretű.

Több külföldi szakember szerint ezúttal is igaz az a mondás, hogy az kiabál, akinek a háza ég, tehát Don Talbot azért vádaskodik, hogy így terelje el a figyelmet az ausztrál úszók fanasztikus fejlődéséről. Nyugodtan kiabálhat, mert jól tudja, hogy a hazai olimpián úszói kivételezett helyzetben vannak, mert a versenyzők és edzőik csomagját például nem világítják át a vámon - mint a külföldről érkezőkét - , s nagy meglepetés lenne, ha vérüket vennék EPO-vizsgálat miatt.

A rutinosabbak viszont fel vannak mentve a lebukás alól, mert papírral rendelkeznek arról, hogy a doppinglistán szereplő szereket is szedhetik. Egyre több az asztmás úszó, hat éve a római világbajnokságon még csodálkoztunk azon, hogy az amerikai Tom Dolan "betegen" is képes volt Darnyi Tamás világcsúcsát megdöntve győzni 400 vegyesen. Dolan asztmája azóta sem gyógyult meg, viszont világversenyen azóta is verhetetlen. Ezzel a betegséggel küzd a világbajnok vegyes úszó finn Jani Sievinen is, és a dán Mette Jacobsen is. A legújabb asztmás a német Sandra Völker, aki az idén lett beteg, és valószínűleg ez pozitívan hat majd az olimpiai szereplésére is.

Mindezek után félreértés lenne azt a következtetést levonni, hogy csak az évszázad utolsó olimpiáján lesz zavaros a víz az uszodában. Amint a tavalyi, németországi bírósági tárgyalásokon kiderült, sokkal piszkosabb volt például 1972-ben Münchenben, vagy 1976-ban Montrealban. A változás csupán annyi, hogy akkor erről nem nagyon lehetett írni, beszélni, az itthoni cikkek nem az NDK-beli kokszgyárakról szóltak, hanem a csodálatos német utánpótlás-nevelésről. Ma már sokkal "hangosabb" lett a dopping elleni harc, s hogy mennyire hatásos, az szombattól az olimpiai uszodában is kiderül.

Színes Sport 2000.09.16.