Sajtóközpont. Tizenkét monitor egymás felett. Mindegyik egy-egy helyszínt mutat. Olimpia, olimpia, olimpia. Itt mennybe mennek, amott a pokolra süllyednek. Mosolyok, vicsorok, verítékcseppek. Itt egy élet küzdése nyeri el értelmét, ott négy év munkájáról hiszi azt az ember, odavan, teljesen oda.

Mi a bal alsó monitort fikszírozzuk. 2:1. Jó.

Közben kettővel feljebb Süleymanoglu maga mögé ejti a tárcsát. Holott az edzésen nyilván tucatnyiszor is felemelte - ám itt, Sydneyben, nem ment. Szétmart bensővel kullog le a dobogóról.

De ne kalandozzunk el. Illetve. 3:4, inkább ne is nézzünk oda!

Az amerikai futballistalány tizenegyesét kivédi a kínai kapus. Úgy öt perccel a vége előtt, 1:1-nél. Döntés kérdése az egész. Balra dőlök, jobbra dőlök. Eltalálta a jobb sarkot. Ezt hívják hetedik érzéknek.

Azt meg hatodik tusnak. 3:6, te jó ég, ezt nem lehet kibírni!

Akkor már inkább Pieter van der Hoogenband. Repeszt egy világcsúcsot az uszodában 200 gyorson, az elődöntőben. Hogy azért az auszik ne érezzék annyira jól magukat a Thorpe által bearanyozott első nap után. Bámulatos, mit tud ez a holland. De még nem nyerte meg a versenyt. Csak kvalifikálta magát a rekorddal. Vajon mit érezne, ha esetleg hétfőn este megverné a hazai géniusz?

Nem érdekel. Titi elkapja a ritmust. 7:6 ide!

Közben egy koreai dob egy ippont, parádés mozdulat, az ő útja is megnyílik az arany felé.

.csakhogy a mi szemünk visszatéved a monitorra. Amelyen egyre bársonyosabb léptekkel halad a maga aranya felé Nagy Tímea, aki a szünet után belelendül. 11:9 ide - na ezt nem lehet kibírni!

Bezzeg a németek!. Jó nekik, két bringásuk kerekezik egymás ellen körbe-körbe. Nem kell izgulni, csak keblet dagasztani.

A mi keblünk ugyanakkor dübörög odabent, zsibong a vér a fejben, 13:11, nem létezik, hogy ez nincs meg.

Azt az olaszt, azt speciel irigylem. Fioravanti leírhatatlan arccal nézi az eredményjelzőt, miután megnyeri a 100 férfi mellet. A boldogságtól rabult ejtett vonások egyedi elrendeződését csodálhatjuk. Csak már itt tartanánk.

Itt tartunk. 14:11, a magyar médiakolónia tagjai a "rajtgépen ülnek", aztán egy villanás, piros lámpa - és csodálkozó szemek szegeződnek ránk mindenfelől. A kollégák nem értik. Mi igen. Ugrálunk, kiabálunk - megvan az első!

És most már csak azt a képernyőt nézzük, azt a bal alsót, rajta a sokadik lassítást, amint Titi egy "Megvahúúristen!"-szerűséget présel ki magából a győzelem pillanatában (gyaníthatóan "Megvan, hú, Úristen!" akart lenni, de ilyenkor nem szokás tagoltan beszélni). Ő nem hiszi, mi mindezt egyre homályosabban látjuk, mi tagadás, valami nedvességféle lepi el a szemünket.

Tizenkét monitor. Itt valaki örökre sínre kerül, amott valaki kisiklik. Arcok, szemek, mozdulatok, egy időben, kilométerekre egymástól.

Négyévente adódik csak ilyen.

Ezért elmondhatatlanul nagy dolog, hogy NagyTímea csúcsra jutását nézhettük a bal alsó sarokban.

(csurka g.), Színes Sport 2000.09.18.