"Hiába mondták a hozzáértők, hogy az első héten ne számítsunk kimagasló sikerekre, az olimpia második fele lehet a miénk, én már az első napon azt éreztem, hogy kell egy magyar siker ahhoz, hogy miénk legyen az olimpia. Hogy ne csak nézzük, hanem szeressük is. És tessék, most itt van Nagy Titi. Óriási volt, ahogy vívott, óriási volt, ahogy a maga javára fordította azokat a nüanszokat, amelyeken ebben a sportágban a siker múlhat. A fiúk szombaton erre képtelenek voltak, pedig ők is remek vívók, Titi viszont magától értetődően lépett egyről a kettőre, kettőről a háromra, háromról a négyre - egészen az aranyéremig. Lenyűgöző volt, ahogy versenyzett!

Engem a triatlon is lenyűgöz. Óriási sport, kőkemény, embert próbáló. Néztem, ahogy az indulók belevetették magukat a tengerbe, néztem a hullámokat, és esküszöm, arra gondoltan, hogy életveszélyben vannak. És dacolva vele, küzdenek meg három nehéz sportágban. Néha én is megpróbálkozom a triatlonnal, csak úgy magamnak, hogy kipróbáljam magam, így pontosan tudom, milyen nehéz kenyér.

Én figyelem a veszteseket is, értem az elkeseredettségüket, ám arra gondolok, ami nekik nyilván eszükbe sem jut a vereség pillanatában. Arra, hogy lehet, hogy a kudarc pillanata tulajdonképpen áldott állapot, kell ahhoz, hogy az életük sínre kerüljön a jövőben. Mert nem tudható, mikor miből profitálunk és miből nem. Egyébként a sikerrel is így vagyok, mert meggyőződésem, hogy akár diadal, akár bukás, az a legfontosabb, hogyan dolgozza föl az ember. Hogyan lép tovább, hogyan hasznosítja a tapasztalatokat, vannak-e egyáltalán hasznosítható tapasztalatai.

Persze, egy olimpián viszonylagos, mi a kudarc. Mincza Ildinek, Szalay Gyöngyinek nem sikerült az egyéni, Kuttor Csaba sem úgy végzett, ahogy remélte, reméltük, ám ettől még klasszisok ők. Meg azok is, akik úszásban ott vannak a legjobb tizenöt-húsz között. Az első húszban lenni a világon akármiben, óriási tett, elismerésre méltó produkció. Intettem is a fiamat, hogy ne temessen senkit, amikor csalódásról beszélt, meg legyintett azokra, akiktől - egyébként igazi szurkolóhoz illően - sokat várt. A legtöbbet. Én csak reménykedem, abban például, hogy a párbajtőrözők csapatban is hozzák magukat. Bizom a sikerben, mert a csapat, a közös versenyzés a testi és lelki érettség lenyomata, s ezek a fiúk és lányok sokat átéltek már a páston.

A női futballt megszerettem. Korábban elképzelni sem tudtam volna, hogy élvezem, amikor a lányok, az asszonyok futballoznak, de most már rendben van a dolog. Érdekes látni, hogy a legapróbb mozdulatokat, gesztusokat is átvették a férfiaktól, akkor is mintának tekintik őket, ha a példa rossz, amivel szolgálnak. Főként az amerikaiaknál föltűnő ez, nem véletlenül, hiszen arrafelé a legerősebb a feminizmus.

Jó, hogy a közvetítésekből szinte süt, hogy emberek, élő, érző lények versengenek az olimpián. Szóval, az emberi oldal. Így volt ez Szöulban és Barcelonában is, Atlantában már nem, akik ott voltak, azok is azt mesélik, hogy eléggé gépiesen sodródtak egymás után az események. Most mintha visszatérne a múlt, s ez nagyon jó.

Húsz góllal nyertek a kézilabdás lányok, ami megint bebizonyítja, hogy remek sportemberek. Nem állnak meg egy pillanatig sem, igyekeznek a lehető legtöbbet kihozni egy-egy mérkőzésből. Nincsenek véletlenek, a világbajnokságon is így tettek, amiért nagyon tisztelem őket. Kikaphattak volna Koreától, hogy a csoport második helyéről gyengébb ellenfél ellen folytassák a legjobb nyolc között, ám ők nem taktikáztak, nyertek. Aztán Norvégia kiverte őket, de szerintem ez is az az eset, amikor jótékony hatása van a kudarcnak. Többet nyertek ezzel a vereséggel, mintha ügyeskedtek volna, a tartásukat, a becsületüket őrizték meg, a morális erejük gyarapodott általa. Lesz is eredménye most Sydneyben, ebben biztos vagyok."

Színes Sport 2000.09.18.