Amikor megnéztem az Egerszegi Krisztináról szóló filmet a televízióban, arra gondoltam, hogy történhet bármi Sydneyben, a két hét alatt nem tudok majd másról beszélni csak Egerszegiről. Annak köszönhetően, hogy elmesélte, mire gondolt Atlantában, a 200 hát döntőjének utolsó ötven méterén. "Na, még ötven méter, és elmehetek nyaralni." - mondogatta magában, aztán ugyanezt tette huszonötnél, s amikor becsapott a célba, tényleg nem volt tovább, következhetett a nyaralás.

Végre egy őszinte ember, aki azt mondja ki, ami éppen a fejében jár - örvendeztem.

Szembeállítottam vele az ausztrál Ian Thorpe-ot, aki fantasztikus úszó, klasszis a javából, eredményei már nem is a huszonegyedik, hanem a huszonkettedik századot idézik, összehasonlítottam őket, s nálam Egerszegi nyert. Mert a szuperprodukció, a" klónozott őrület" elismerésre méltó, ám távol áll attól, amiben élek, a hétköznapoktól. Az őszinteség, vagy éppen az őszinteség hiánya kézzel foghatóbb nekem, mert azt értem, általam is elérhető viselkedésformák, azt viszont nem érzem a zsigereimben, hogyan lehet négyszáz métert úszni három negyvenötön belül.

Azt hittem tehát, hogy Egerszegi lesz az etalon nálam, miközben tényleg őszintén csodálom a világraszóló produkciókat, amikor jött Nagy Tímea. Jött, vívott, élt a páston és a páston kívül egyaránt, s az ember majdnem elbőgte magát, miközben figyelte. Ez az asszony fantasztikus, igazi ember, aki éppen annyira volt bátor, éppen annyira volt gyáva egy-egy szituációban, amennyire bátrak és gyávák az emberek életük roppant fontos pillanataiban. Hátborzongató érzés volt figyelni őt, nem éreztem, amit gyakran érzek világversenyeken, hogy én egy mindössze tízmillióvalahány lelket számláló néphez tartozom, szóval nem volt bennem semmiféle félsz, semmiféle kisebbségi érzés.

Neki köszönhetően, mert benne sem volt.

Valami fantasztikus élmény volt, izgultam, drukkoltam neki, de távol maradt tőlem mindenfajta görcs, gyomorfájdító szorongás. Csak a vágy élt, hogy érezze ott, Sydneyben, hogy én itt, Budapesten nagyon akarom, hogy aranyérmet nyerjen.

Aligha véletlen, hogy éppen nála éreztem így, hiszen ő is éppen olyan őszinte, mint Egerszegi Krisztina. Amikor megérkezett Sydneybe, máris hazavágyott, az övéihez, amikor megnyerte az olimpiát, arról beszélt, hogy amint lehet, máris csomagol, s indul haza a férjéhez, a kislányához. Hiába van benne mostanság már mindenben, hogy a győzelem, a siker, a világ meghódítása szép dolog, dicséretes valami, ám mit sem ér a marketing, a reklám, a különféle sportolóra kényszerített szerep nélkül. Nagy Titi nem törődött a szokásokkal, nem törődött azzal, mit várnak, mit várhatnak tőle a holdudvarában sertepertélők, ő, akárcsak Egerszegi, arról beszélt, amire gondolt. Ehhez nagyság kell, meg kimagasló tudás, igazi produkció.

Egerszegi Krisztina és NagyTímea.

Jó lenne, ha a rájuk jellemző őszinteség másutt is, mindenütt tetten érhető lenne.

Magyarán, szeretnék olyan országban élni, amelyben nem különlegesség, hogy a gondolat és a szó megfelel egymásnak.

És akkor a tettről még nem is beszéltem."

Színes Sport 2000.09.19.