Még csak most jön a java, most jönnek az én versenyeim. Azok, amelyeken a labda áll a középpontban, meg ahol nyernünk kell, nincs mese. A kézilabdázóknál egyre élesebb a csata, lassan-lassan elkezdik a kajakosok, a kenusok is, Erdeit is várom, de főleg a vízipólósokat.

A kézilabdás lányok a frászt hozták rám a franciák ellen. Világbajnoki ezüstérmesek ide, ezüstérmesek oda, nálam egyértelműek voltak a magyar esélyek. Arra persze nem gondolhattam - miért is gondoltam volna? -, hogy milliónyi ziccer kell a lányoknak egy minimális különbségű győzelemhez. Sohasem fogom megérteni, hogy ha egy csapat nagy-nagy nehézségek árán végre kiegyenlít, sőt, még jelentős - mert a hajrában két gól fór igenis jelentős - előnyt szerez, miért ijed meg a saját árnyékától, miért kell a szerencse is ahhoz, hogy megnyerje a már megnyert meccset. Mert ha a padlóról fölálltál, s fordítottál, akkor már te nyertél, igaz, csak akkor, ha el is hiszed.

Azok a fránya utolsó percek! És nem csak Sydneyben, és nem csak az olimpián. Vagy átok ül rajtunk, vagy valami nem stimmel a fejekben-lelkekben. A kiélezett hajrá megbénít bennünket, éppen akkor nem tudjuk magunk mellé állítani a Sorsot - igen, így, nagybetűvel -, amikor a legszükségesebb lenne. Biztos itt is léteznek törvényszerűségek, mint ahogy abban is van, hogy a legtöbbször képtelenek vagyunk megőrizni az előnyünket. Mint a párbajtőrözők. A lányok bronzmeccsén az utolsó asszó előtt még volt három tus előnyünk, korábban volt öt is, mégis a kínaik kaptak érmet, nem mi. Azt hallom Kovács Tamástól, hogy az utolsó két asszóban Mincza és Nagy húsz tust kapott, s csak tizenegyet adott, szóval mindketten tíz öt és félre kaptak ki. A világranglista vezetője, meg az olimpiai bajnok! Ezt én sohasem fogom megérteni, pontosabban megérteni inkább fogom - elismerem, ezernyi apróság dönthet ma a sportban -, mint elfogadni. MInt ahogy annak is oka kell hogy legyen, ha a csapat egy tussal kap ki. Jó, jó, olyankor már a szerencse is főszerephez jut, de miért nem tudunk annyit, hogy Fortunának eszébe se jusson habozni, hogy melyik oldalra áll.

Tudom, tudom, a kibicnek semmi sem drága.

Márkus Erzsi, az más. Úgy elveszteni az aranyérmet, hogy ugyanazt tudom, mint a győztes, csak éppen nehezebb vagyok.ĘHát. Akármennyire is fontosak a szabályok, ez azért a sport megcsúfolása. Mert vagy a teljesítmény számít, vagy az, hogy mekkorára nőttem, mennyit ettem. Vagy ez, vagy az. A kettő együtt nem megy.

Képzelem, mit érez, még akkor is, ha mindenki -Ęígy én is - azt szajkózza, hogy mekkora öröm a szereplés. Az viszont már bánat - nekem mindenképpen -, hogy nézem a kézilabdás fiúkat, a futballistákat, meg a kosarasokat, és nem vagyunk közöttük. Istenem, a szívem szakadt meg a szlovákok láttán, nem lehetünk rosszabbak náluk futballban, még akkor sem, ha ők továbbjutottak a selejtező csoportunkból, mi pedig nem. Mert labda nélkül nem megy. Minden elismerésem a sportlövőké, a tornászoké, vagy a kajakosoké, kenusoké, megsüvegelem a produkciójukat, de mi, magyarok, a labdán nőttünk föl, a labda jóvoltából szerettünk bele a sportba, az én generációm különösen. Na, majd a pólósok. Őket nagyon várom.

Meg Kovács Ágit, kétszáz mellen. A papájával sokat teniszeztem együtt a Szigeten, a papa sokat mesélt a gyerekről, szóval, képben vagyok. Ezzel együtt nagyon féltem a kislányt. Megnyúlt, karikásak a szemei, sápadt, nem érzem azt rajta, ami egy esztendeje sugárzott róla, hogy duzzad az erőtől, minden mozdulata, minden gesztusa azt sugallta, hogy ide nekem az oroszlánt is. Féltem őt, de azért persze bizakodom. Mint az igazi drukkerek. Akiknél megszokott, hogy temetik az álmaikat, hogy megóvják magukat a csalódástól, de semmi mást nem szeretnének jobban, mint azt, hogy ne legyen igazuk.

Nekem se legyen!"

Színes Sport 2000.09.20.