Ezen az olimpián fölfedeztem a rádiót. Pontosabban, újra fölfedeztem. A megnyitót csak a televízió ismétlésében láttam, egyenes adásban nem, úgy hozta a sors, hogy a rádió jóvoltából követtem figyelemmel aktuálisan. Óriásiak a riporterek! Ahogy tolmácsolták a megnyitón történteket, úgy éreztem, hogy én is ott vagyok a stadionban, nekem vonultatja föl Ausztrália mindazt, amivel be akar mutatkozni a világnak. Aztán, amikor láttam is a megnyitót, a hanghoz, a képzelethez hozzáadhattam a látványt, teljesen le voltam nyűgözve. Ehhez fogható csodával talán még sohasem találkoztam. Az élet -Ęa szereplők jóvoltából - szépnek tűnt, és jónak. Egyébként ezt a rádióközvetítés alatt is éreztem, a riporterek lelkesedésének köszönhetően el tudtam képzelni, mit sugall a megnyitóünnepség.

Nekem különben mondhatják, hogy - így hallottam - ötvenmillió dollárba került a megnyitó, a látvány alapján szerintem belekerülthetett az százmillióba is. Legalább. De megérte. A pénzt is, meg az energiát is. Hét éven át készültek rá, a szereplők önként, attól vezérelve dolgoztak, hogy megmutassák, milyen hely az, ahol élnek. Ez a közlési vágy szinte sütött valamennyi közreműködő arcáról, elsősorban ettől volt - szerintem - maradandó élmény az egész.

Visszatérve a riporterekhez, óriásiak voltak később is. A svéd-szlovén kézilabdameccset a kocsiban hallgattam, araszoltam a pesti utcákon, de nem izgatott túlságosan az egyébként roppant idegesítő csúcsforgalom, arra figyeltem csak, hogy mi történik a meccsen. És az történt, amit a közvetítés jóvoltából elképzeltem.

Szóval, reneszánszát éli nálam a rádió, s nem nosztalgiából, nem azért, mert azon nőttem föl, azt hallgattam egykoron a nagy világversenyek, nagy meccsek alkalmából. Érdemes lenne visszatérni ahhoz a - tényleg idejétmúlt - szokáshoz, hogy nézzük a tévét, s hallgatjuk a rádiót. Mint az egykori futballmeccseken, amikor hiába volt ott a kép, nem tudtunk szabadulni Szepesi hangjától. Érdekes kísérlet lenne, kiderülne belőle, hogy mekkora teljesítmény a rádióriporteré. Egyrészt, a helyszíni közvetítéseknél egy ma már kevésbé népszerű műfajban alkotnak maradandót, másrészt pedig pótolniuk kell a látvány hiányát, amit csak fölkészülten, talpraesetten, a nyelv alapos ismeretében tehetnek meg.

Ami a versenyeket illeti, zavar, hogy aki nem nyer, ČcsakÇ második, vagy ČcsakÇ harmadik, az többnyire csalódott, elkeseredett, letört, minden gesztusa azt sugallja, hogy összeomlott az élete. Rossz látni, hogy szomorú emberek állnak föl a dobogó második és harmadik fokára. Kétségtelen, nyerni jobb, mint veszíteni, ám a vereségnek mindig oka van, elsősorban az, hogy aki nyer, az többet tud. Ez alapvető a sportban, ezért nincs értelme összeomlani attól, hogy valaki ČcsakÇ második, vagy ČcsakÇ harmadik. Főként manapság, amikor a pillanatnyi diszpozíciótól rengeteg függ, azon múlhat minden, hogy milyen napod van akkor, amikor versenyezned kell. Ráadásul a mezőny roppant kiegyensúlyozott valamennyi sportágban.

Néztem a televízióban az Egerszegi-filmet, s hátborzongató volt szembesülni azzal, hogy egy tizedmásodpercnyi javulás mögött mennyi munka van. Nem találom föl a meleg vízet azzal, hogy manapság ez jellemző a nemzetközi sportélet élvonalára, és éppen ezért szeretném, hogy legyen nagyobb becsülete a helyezéseknek.

Mert most Sydneyben is megesik, hogy a második vagy a harmadik úgy ugrik föl a dobogóra, mintha nyert volna, mosolyog, integet, látszik rajta, hogy örül, szóval, megesik az ilyesmi, de csak ritkán.

Pedig az eredményhirdetés ünnep, s az ünnepségnek valamennyi résztvevő főszereplője, az elöl végzettek leginkább. Márpedig ha ma, akármelyik sportágban ott vagy az első háromban, akkor klassz vagy és követésre méltó.

Legalábbis, szerintem.

Színes Sport 2000.09.21.