Az elmúlt napokban azon gondolkoztam, vajon eljön-e az az idő, amikor a századmásodpercek, az egy pontok, az egy gólok nem ellenünk lesznek, hanem a mi oldalunkon állnak. Biztosan eljön az az idő, de még messze van. Az elmúlt napok, az elmúlt esztendők nem ezt sugallják, hogy csakhamar a miénk lesz a világ.

Biztos vagyok benne, hogy törvényszerű a pontok, a másodpercek ellenséges alapállása. Én nem keresném a Sorsban, a Végzetben az okokat, a valóságban néznék körül. Talán az a baj, hogy aki mifelénk sikeres, értsd alatta, hogy első, összehasonlíthatatlanul könnyebb helyzetbe kerül egzisztenciálisan, mint aki második, harmadik, vagy - ne adjŐ Isten - ötödik, esetleg hatodik. Ilyenkor, amikor olimpia van, s nincs más vágyunk csak az, hogy büszkék lehessünk magunkra, szívesen mondogatjuk, hogy az ötödik, a hatodik, a nyolcadik hely is nagy eredmény, mert ugyebár a sport ma már ilyen, a mezőny kiegyensúlyozottsága meg olyan, ám amikor túl vagyunk az olimpián, jön a való élet, már szavakban sem számítanak a helyezések.

Meglehet, a sportoló is érzi ezt, ettől aztán görcsössé válik, talán észre sem veszi, de merevebben teszi a dolgát, az ilyesmi pedig nem éppen célravezető ott, ahol ellenfél is van. Szintén érző, gondolkodó ember. Nem kizárt, hogy attól függ minden, hogy mennyire érzi magát biztonságban a sportoló - általában. Tudja-e, mire számíthat a jövőben, tisztában van-e vele, mi lesz, ha hazatér az olimpiáról, s jönnek a hétköznapok. Aki nálunk olimpia bajnok, az egyértelműen hős. Különleges bánásmódra számíthat, élete végéig megsüvegelik, mindig érdekes, mi történik vele. És ez így van jól. Az hibádzik, hogy aki egy másodperccel, egy ponttal, egy góllal kap ki, annak összehasonlíthatatlanul kisebbek a lehetőségei. Kevesebb az esélye, mint amennyit az a nyúlfarknyi, vagy körömpiszoknyi különbség diktál, amennyivel veszített. Mintha a mi sportolóinknak arra szolgálna a győzelem, hogy rendbe tegye az életüket, míg más nemzetek hőseinél valami mellé kell a siker és nem valami helyett. Az lenne a legjobb, ha minden a helyére kerülne, a siker éppen annyit érne, amennyit érnie kell, a kudarc szintén, s ami a legfontosabb, lehessen pontosan tudni, mi számít diadalnak, mi bukásnak. Tudom, ennek nincs sok köze az olimpiához, pontosabban az olimpiának is van hozzá köze.

Az olimpiának, ami nem több, nem kevesebb egy sportversenynél, hisz vannak, akik nyernek, s vannak, akik veszítenek. Mint az életben, csak itt nagyobb a felhajtás.

Amit egyébként nagyon élvezek, napok óta nem alszom, csak bámulom a tévét, lesem a világsztárokat.

Szóval, törvényszerűségek hatnak itt. Pontosabban itt is, mert például Kovács Ági győzelme is magától értetődő volt. Élt egyszer egy kislány, aki tehetséges volt, s hajlandó mindenre az álmáért, olyannyira tehetséges volt, s olyannyira megtett az álmáért mindent, hogy a végén az álma beteljesült. És még nincs itt a vége, ne fuss el véle, mert ez a lány úgy nyert, úgy ünnepelt, hogy csak imádni lehet érte. Az például, amikor a célba érés után, a faltól visszafordulva rápillantott a táblára, s nem akarta elhinni, hogy nyert, hogy sikerült, olyan jelenet volt, amelyet ezerszer és egyszer elpróbáltathatok a legnagyobb színészekkel, nem érem el azt a hatást, amit Kovács Ági.

Apropos, színészek.ĘPróba közben néztük Kovács Ági úszását, megnéztük, aztán mentünk vissza a színpadra. Az Ügynök halálára készülünk a Tivoli Színházban, Kernnel, Bodnár Erikával, Kamarással, Alföldivel ésSzilágyi Tibivel. Eszembe jutott, hogy az olimpia kapcsán is aktuális a darab, hiába, ez az Arthur Miller nem akárki. Elvégre Sydney kapcsán is aktuális, hogy föl tud-e kapaszkodni a kisember, képes-e megteremteni, megőrizni az egzisztenciáját.

Ha mindenáron az olimpián szeretne az egyről a kettőre jutni, a pillanatokat kell szerencsésen meglovagolnia, figyelve rá, hogy apróságokon múlhat a sikere vagy a kudarca. Meg a törvényszerűségeken, akár ismeri őket, akár nem.

És ezzel a kör bezárult."

Színes Sport 2000.09.24.