Megkezdődött a "nagyhét", beindultak a kajakosok, a kenusok, Bárdosi bejutott az elődöntőbe ez óriási!), Erdei "Madár" biztatóan bokszolt, a pólósok, ha kissé nyögvenyelősen is, de megint nyertek, újra jönnek a kézilabdás lányok - tőlük továbbra is várom a döntőt! -, és a hétvégén az öttusázók is eldöntik, ki a legjobb.

Nehéz lehetett a pólósoknak úgy játszani, hogy Kemény Dénes a lelátón ült, a megszokott hang, a megszokott stílus, a megszokott vehemencia éppen úgy tartozéka egy-egy meccsnek, mint a különféle taktikai variációk. Egyébként szerintem azért pólóznak gyengébben, mint tudnak, mert egyrészt nem olyan frissek, mint korábban, nem sugároznak annyi erőt, mint az elmúlt esztendők világversenyein, másrészt pedig, mert - talán - túledzettek. Eszméletlenül sokat dolgoztak, a parton és a vízben egyaránt, miközben csak az lebegett előttük, hogy ha törik, ha szakad, olimpiát kell nyerniük. Megérdemelnék. Mert remek csapat, óriási egyéniségekkel. Hiszem, hogy az amerikaiak elleni győzelemmel átlendültek a holtponton, s függetlenül a jugoszlávok elleni eredménytől, a negyeddöntőben újra a régiek lesznek. Még akkor is, ha a csapat engem soik tekintetben a Mezey-féle nyolcvanhatos futballválogatottra emlékeztet, a várakozást illetően mindenképpen.

Sok függ persze attól, függetleníteni tudják-e magukat a ténytől, hogy olimpián játszanak. Mert a versenyző csak egyféleképpen képes fölkészülni az esztendő nagy versenyére, az edző is úgyanígy van ezzel a fölkészítést illetően, csak éppen amíg máskor, egy-egy világ- vagy Európa-bajnokság kapcsán többnyire a rendező ország polgárai közül sokan nem is tudják, milyen verseny van a közelükben, az olimpia, a nagy verseny mindenütt visszaköszön. Nem véletlenül nyilatkozta Nagy Tímea edzője, Udvarhelyi Gábor, hogy Titi azért nyert, mert föl tudta dolgozni, hogy most az olimpiai bajnoki címért küzd.

Deák Bárdos imponáló volt, kikapott ugyan Karelintől, ám figyelemre méltó, amit mondott utána. Arról beszélt, hogy nem annyira azt bánja, hogy nem járt sikerrel az olimpián, a következő esztendőkben biztos, hogy lesz sikere, éppen elég, az bosszantja, hogy sohasem lesz többé esélye rá, hogy legyőzze Karelint, az orosz visszavonulása miatt. Látszott is rajta, hogy mindenre el van szánva, amikor fölment a szőnyegre, csak hát Karelin az - Karelin.

A futball nem tetszik, vagy legalábbis kevesebbet nyújt, mint amennyit vártam tőle. Persze, meglehet, igazságtalan vagyok, s egyszerűen arról van szó, hogy a futballvilág elitjét szinte hétről hétre láthatom a televízióban a kupameccsek jóvoltából, míg a többi sportág legjobbjait, így együtt, csak az olimpiákon. Magyarán, el vagyok kényeztetve futballügyben.

Lengyel Imre tizenegyedik helye remek ertedmény. Kérem, műugrásban, olimpián magyar versenyző a döntőben! Ez nagy tett. Meg aztán a világon tizenegyediknek lenni, akármiben is, dicsőség. Vajon van-e tizenegyedik helyezett palántázónk, parlamenti képviselőnk, vagy éppen újságírónk? Egyébként is át kell értékelnünk a kudarc fogalmát, hiszen egyre több ország kér részt szinte valamennyi sportág sikereiből, így aztán igazán nincs miért mentegetőznie egyetlenegy, a döntőbe jutott versenyzőnknek sem. Még akkor sincs, ha - sajnos - mifelénk csak az első hely számít, egyetlen aranyérem többet ér, mint például egy - életmű. Mint Gécsek Tíboré. Nagyon sajnáltam őt. Amióta csak megmérkőzik a világ legjobbjaival, mindig ott van a döntőben, most is ott volt, aztán azt kellett látnom, hogy olyannyira maga alatt van, hogy csak na. A jövőt firtató kérdésre, csak egy "Mit tudom én."-re tellett tőle, csak azt motyogta, hogy "Elment húsz év az életemből, aztán miért.?" Nagyon emberi volt, s nagyon szomorú, mert Gécsek Tibor, az Gécsek Tibor, függetlenül Sydneytől s még a jövőtől is."

Színes Sport 2000.09.27.