Van, aki kitart, és van, aki feladja.

Kérdés sem lehet, hogy melyik a helyénvalóbb magatartás.

Ott van, például, Kökény Roland. Készséggel elfogadom, hogy a norvég Holmann, a brit Brabants és a (most) izraeli Kolganov jobb kajakos nála, azt azonban nem kérem, hogy ne hajtsa végig a futamát. Mondják ugyan, hogy teljesen elkészült az erejével, hogy Čkicsit korán indítottÇ, meg, hogy ezt a helyezést lehetett várni tőle, ám nekem ez kevés. Még úgy is, hogy - nem lévén szakember - eszem ágában sincs vitatkozni a hozzáértők véleményével. Én, aki a képernyő előtt ülök, és drukkolok neki, elvárom, hogy húzzon rendesen, s akár van ereje, akár nincs - hajrázzon! Egyébként pedig legyen, mert ez egy olimpia. Mert - hangsúlyozom - nekem az a lényege, például a kajaknak, hogy a versenyzőink ott halnak meg a vízen. Kökény nem mondta, de meglehet, benne volt az is, hogy amikor látta, hárman is megelőzik, attól ment el az ereje. Szóval, hogy Čnincs értelmeÇ már hajtani.

Kérem, amíg én ott ülök, nézem, drukkolok neki, van értelme.

Példa rá Erdei Zsolt esete. Az első két menet után nem sok esélye volt rá, hogy megfordítsa a meccsét az elődöntőben, ám megpróbált mindent. Ha hinni lehet a riporternek, még a bőréből is kibújt, értve ezen, hogy fölhagyott a saját stílusával, és verekedni kezdett, arra gondolva, hogy így több ütést tud bevinni az orosznak. Végül kikapott, a csalódása minden bizonnyal hatalmas, már az lehetett a meccs közben is, de megpróbált szembeszegülni a sorsával.

Díjazom a viselkedését.

Bárdosi is ilyen. Fantasztikusan birkózott, mindegy volt neki, hogy kivel csatázik a szőnyegen, az eredmény állása sem érdekelte. Csak ment, ment előre, tette a dolgát. Igen, a ČdolgátÇ, mert, aki elutazott a messze Sydneybe, azért tette, hogy ott a maximumot hozza ki magából. Ehhez pedig az kell, hogy a lehető legnagyobb erőfeszítéssel versenyezzen. Kötelességből, kötelességből - is. Mert az nem megy - nálam semmiképpen -, hogy a sportolót a vágyai vezérlik csupán, s amikor látja, hogy az álmának annyi, akkor feladja. Vannak morális kötelezettségek is, a sportban közöttük az az első, hogy nem adom fel.

Vannak nagyobb vesztesek is, mint mondjuk Kökény, pontosabban vannak, ČaÇ nagy vesztesek, akik azonban képesek úrrá lenni a csalódottságukon, kitalálnak valamit, amivel a tartásukról adnak számot a külvilágnak, miközben romba dől bennük minden. Ott volt, például, a gyalóglónők versenye. Az utolsó kilométereken előbb kizártak egy kínai lányít, majd utána egy olaszt. Az ausztrál Jane Saville állhatott így az élre, ám az olasz nem tágított mellőle. Sokáig azt hittem, sportszerűtlenség amit csinál, hogy jön valaki ahhoz, hogy kizárják és nem evakuál a mezőnyből, aztán láttam, hogy Saville-nek segít. A cél előtt aztán elbúcsúzott volt vetélytársától, aki jelentős előnnyel fordult be a stadionba. Ahol aztán jött a hideg zuhany, előugrott egy versenybíró, fölmutatta neki a pirosat, így néhány száz méteren múlott, hogy nem lett olimpiai bajnok. Hogy éppen egy kínai, nevezett Vang Li-ping győzött, azt tudjuk be a sors igazságának, elvégre a honfitársa elzavarása jóvoltából került az élre Saville. Aki persze vigasztalhatatlan volt. Ezzel együtt ki tudta mondani, hogy ČNem sikerültÇ, meg, hogy ČIlyen az életÇ. Közhelyek ezek, persze, hogy azok, de az ő helyzetében erőt sugallnak, inkább, mint a már sokat látott szitkozódás, a felelősség másra hárítása. Hogy Saville tényleg erős, arra bizonyíték még, hogy a kérdésre, mire lenne a legnagyobb szüksége, így felelt: ČEgy pisztolyra, hogy főbe lőjem magamÇ.

Fanyar humor, de humor. Erőt ad(hat) a folytatásra. Inkább, mint a verseny feladása a tovatűnő vágyak miatt.

Színes Sport 2000.09.29.