Kezdjük a rossz hírekkel. Vagy inkább a kevéssé kedvezőkkel. Mint például Erdei "Madár" veresége az elődöntőben. Az égvilágon semmi bajom sincs a bronzérmével, szép eredmény ez, higgyék el nekem, csak hát nem ezt vártuk. És nem önmagunktól vettük szinte biztosra, hogy Atlanta, Kovács Kokó után megint lesz aranyérmünk bokszban, maga Madár sulykolta belénk hónapokon át. Aztán nem elég, hogy kikapott, az volt az ember érzése, hogy lehet Madár a legnagyobb bokszolók egyike, ám nem eléggé fajsúlyos, kevesebb erőt sugároz, mint amennyit ígér. A minta itt Kokó, aki Atlanta előtt megígérte, hogy nyer, s nyert is. Mert mondani alkármit lehet, ám ha a sikerre vetetsz mérget a szurkolóiddal, muszáj nyerned, különben hiteledet veszted.

Ez persze mellékszál ahhoz képest, hogy a meccsen az orosz bokszoló jobb volt, s Erdeire sem lehetett panasz, hiszen szerintem mindent megpróbált, amit valaha megtanult az ökölvívás tudományából megpróbálta elővezetni. Innen nézve nincs baj, ám az ígéretek oldaláról annál inkább.

Egy másik kudarc, egy másik eset, egy másfajta tragédia Zala Gyurié. Ő, aki képes szezonokra eltűnni a világelitből, képes arra is, hogy az olimpiákra nagyon fölszívja magát. Bizonyság rá a barcelonai és az atlantai bronzérme. Most is lett volna esélye rá, ám hiába hajtotta ki magát a végkimerülésig, hiába küzdött az egészségromlás határáig (asztma), hiába fejezte be önkívületben a középfutamot, nem került ba a fináléba. Tragédiákba illő az a negyed- vagy félóra, amelyre nem is emlékszik, mint mondja. Az őszintesége viszont már hőskölteményért kiált. Korábban azt mondta, azért kell neki a középfutam, hogy ne maradjon mozgás nélkül a döntőig, aztán éppen a kudarc, a kiesés után vallotta be, hogy a versenyzés utáni ácsingózás csak duma volt, porhintés az ellenfeleknek, az az igazság, hogy már az előfutamban is érezte, nem megy alatta a hajó rendesen. Ritka - mifelénk mindenképpen -, hogy valaki akkor őszinte, amikor az emberek többsége kifogásokat, mentségeket keres. És talál is, de ez már egy másik mese, s nemcsak a sport, az olimpia témája.

A vízilabdázókat féltettem, de bíztam bennük. Tudtam, hogy remek csapat, tudtam, hogy csapat, a szó klasszilkus értelmében, és féltem, hogy ezen az olimpián ez egyáltalán nem derül majd ki, ki tudja, miféle lelki gátlás jóvoltából. Aztán - nincs rá jobb kifejezés - agyonverték az olaszokat. Egy pillanatnyi esélyt sem hagytak nekik, úgy védekeztek, hogy szinte gúzsba kötötték az ellenfelet. Kószon már az elején látszott, hogy remekelni fog, onnan derült ki, hogy a sípszó utáni lövésekbe is bele-belekapott, ami arra bizonyság, hogy nagyon együtt él az eseményekkel. Körülbelül akkor kerül az olvasó kezébe az újság, amikor már az elődötőt vívják, talán már tudjuk a végeredményt is, ám én attól függetlenül bátran vállalom, hogy ez remek csapat.

A női kézilabdázók is átlendültek a holtponton, a norvégok legyőzése, ráadásul végig vezetve, nagy tett, szintén hősköltemény. Ahogy a pólósoknál, náluk sem derül ki soha hitelt érdemlően, hogy mi volt az az apróság, ami egyszer csak mindent megváltoztatott a lelkekben, s talán jobb is, hogy nem derül ki. A sporthoz hozzátartoznak a titkok is, ha nem léteznének apró, megmagyarázhatatlan csodák, kevesebb lenne a játék. Érdektelenebb.

Pazar szombat és vasárnap elé nézünk, nem mondhatok mást, csak amit Shakespeare V. Henrikje a színpadon: ČIsten, Szent György, haza, győzelemÇ".

Színes Sport 2000.09.30.