Utolsó jelentkezésem alkalmából el kell mondanom, örülök, hogy az olimpia alatt egy csapatban játszhattam ezeken a hasábokon az általam tisztelt, idősebb pályatársaimmal. Mindenben egyetértek velük, különösen Csurka Laci legutóbbi okfejtő megállapításaival a küzdésről, meg a feladásról.

Így, az utolsó napi versenyek előtt az is kikivánkozik belőlem, hogy megemelem a kalapom a magyar csapat előtt. Kis nemzetként, a szélesedő sportvilágban nem könnyű helytállni, ám a mieinknek sikerült. Ha a nemzetek pontversenyében ott leszünk az első tizenötben, az nagyon nagy dolog, főként, hogy ma már a fiataloknak más kitörési lehetőségeik is vannak, mint a sport. És, többnyire másfelé indulnak el. Egyelőre. Igen, egyelőre, mert biztos, hogy lassan-lassan kialakul az egyensúly, minden szférának megfelelő lesz a súlya az életünkben.

De vissza a versenyekhez! Nagyon jó volt látni Balogh Gabi örömét az ezüstéremmel. Fantasztikusan versenyzett. A futásában benne volt, hogy tudja, szinte lehetetlen legyőzni Szvatkovszkijt, de meg kell próbálnia. Amíg tudott, tapadt rá, aztán amikor látta, hogy nem megy, okosan vigyázott rá, nehogy emberfelettire vállalkozva, a végén az ezüst is elússzon. Nem véletlenül hívják Balczó után ČBalczinakÇ, lesz ő még aranyérmes, olimpián is.

A kézilabdás lányokra továbbra is áll, amit a Tűzszekerek című filmben mond az amerikai futó a skótnak, akinek a vallása tiltja a vasárnapi versenyzést, azaz: ČAki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt az Atyám előttÇ. Esetünkben az ad morális fölényt nekik, hogy sohasem hajlandóak belemenni semmiféle ügyeskedésbe. Nyerni akarnak, függetlenül attól, hogy a győzelmülk jóvoltából esetleg nehezebb csaták várnak rájuk. És ez így van jól. Többet ér egy szenvedéssel megvívott vesztes csata, mint egy kiumbuldázott diadal. Most, a döntő előtt csak azt mondhatom, hiszek benne, hogy Isten, a Sors arannyal jutalmazza meg őket. Akárcsak a pólósokat. Mert ők is nagyszerűek. És hatalmas siker, hogy két labdajátékban is döntőt játszhatunk, játszhattunk. A vízilabdázóknál is tetten érhető a morális fölény, s nem csupán az ellentmondást nem tűrő küzdőszellemük miatt.

Mert közös még a két csapatban, hogy a torna előtt volt egy-egy olyan kapitányi döntés, amely igenis az egységet erősítette. Mocsai Lajos Löwy Dóra, Kemény Dénes pedig Bendedek Tíbi mellett állt ki határozottan, visszahozva őket a súlyos sérülés, és a nagy leki terhet jelentő eltiltás után. Ahogy én látom, itt nem az a fontos, hogy mit produkálnak, hanem az, hogy valamennyi játékos lássa: a kapitányuk mellettük van, hogy tudja, ha bajba kerülnek, nem maradnak egyedül.

Benedek Tibi miatt különösen drukkolok a pólósoknak, az édesapjának, Benedek Micunak nagy tisztelője vagyok. Olyan ez, mint amikor Sinkó Laci lányáért, Andiért drukkoltunk egy emberként egy-egy verseny idején.

A pólósok egyébként nálam nagyon megverték a jugoszlávokat, szabályos góljainkba fújtak bele a bírók, ráadásul gólt kaptunk két méteren belülről, ezek szintén a mi dicsőségünket zengik.

A kajakosok már a döntők első napján elkápráztattak, egyből három érmet hoztak, pedig tudták, tudják, mindenki a lehető legtöbbet várja tőlük.

Örültem egy nyilatkozatnak, úgy emlékszem, a sportminiszter adta, de nem az a lényeg, ki beszélt, hanem, hogy mit mondott. Azt, hogy vissza kell lépnünk az alapokhoz, az atlétikát kell erősítenünk minden eszközzel a gyerekeknél. Mert fineszben, ötletben, fantáziában jól állunk, ám a fizikai alapok nem az igaziak.

Az utolsó nap még előttünk, előttem van, de már most gratulálok minden magyar indulónak, aki élete legjobbjával zárta az olimpiai versenyeket. Hogy hány érmünk, helyezésünk, pontunk van, az önmagában lényegtelen, a fontos, hogy hozzánk hasonló lélekszámú országok között ne valljunk szégyent. És mi nem vallunk. Hála Istennek."

Színes Sport 2000.10.01.