Az utolsó két nap. De, én megmondtam. S, nyilván nem csupán én, hanem mindenki, aki két olimpia között is figyeli a magyar sportot. Ez a két nap abban is különleges volt, hogy rég voltam már annyit fönn, mint most, vasárnapra virradóra is csupán kettőtől ötig aludtam valamit, a penrithi szélvihar megengedte.

Egyébként, amikor megtudtam, hogy vihar van a kajakpályán, megijedtem. Féltem, hogy mint máskor, most is csak minket zavarnak majd az elemek, csak mi vagyunk szélcsendmenők. Aztán a három arannyal, meg az egy ezüsttel a lányok és a fiúk alaposan rámcáfoltak. Az a legenyhébb megállapítás, hogy a magyar kajak és kenu a legjobb a világon.

Meg a póló. Csodálatosak voltak a fiúk. Már az olaszok ellen is. A meccs olyan volt, mint a cirkuszban a bohócok. Az egyik, a laméruhás nyugodt, méltóságteljes, a másik, a krumpliorrú izgága, ideges, hisztis és a végén - mindig pórul jár. Most mi és a kapitányunk, Kemény Dénes volt a laméruhás, az olaszok és Ratko Rudics pedig a krumpliorrú. Aztán a jugók, és végül a döntőben az oroszok ellen. Csodálatos. Harminc esztendőn át jártam a Szigetre, a Sportuszodába, ebben az aranyban, akárcsak a korábbiakban benne van az egész szigeti miliő. Az ember még csak a cipőjét veszi le, már elhúz mellette a pólós világklaszis, a medencében, a medence partján hemzsegnek az olimpiai bajnokok, a büfében meg az egykori helsinki győzők emlékeznek. Ez a levegő varázslatos, óriási ösztönző erő. Látták Vári gólját? Csavarból, egyből, két másodperccel a negyed vége előtt? Nos, ebben a mozdulatban benne volt az egész magyar vízilabda, amelynek fényes csillagai a Kemény-fiúk. Szóval, az uszoda varázsa alól képtelenség megszabadulni. Nem véletlen, hogy amikor a hetvenes évek közepén volt egy nehéz időszakom, a családom, a természetjárás és az uszoda rántott ki a gödörből. Ölveczky Vili történetei például, a büfé teraszán.

Ha már a család szóba került, nem, bírom ki, hogy ne állapitsam meg, hogy Andi lányom művészi tornában elért szöuli hatodik helye egyre értékesebb. De, ez mellékszál.

Az atlétikára csak kevés figyelmet fordíthattam a más sportágak magyar főszereplői miatt, de az akadályfutókat nézve beugrott egy régi emlék. Gyerekként a vizes árok izgatott a legjobban, olyan kérdéseim voltak, hogy vajon vannak-e halak a vízben, meg növények, egyáltalán be van-e telepítve, meg, hogy hogyan tudnak vizes cipőben futni az atléták, nem fáznak-e meg. Mert rám, mindig rámszóltak, ha elázott a cípőm. Ami a jelent illeti, lenyűgözött, hogy kora hajnalban az ötven kilométeres gyaloglás rajtjára vagy húszezren összejöttek a stadionban, pedig csak a rajt volt, más program nem. Óriásiak az ausztrálok, amikor náluk jártam, akkor is lenyűgöztek. Van bennük valami őszinte naivitás, talán a rohanó világtól való távolság miatt, megőrizték a hitüket mindenben, ami emberi.

Nyolc aranyunk van, ez jó eredmény. Bár lenne még néhány olyan egészséges, békés szféra, amelyben olyan jól állunk a világranglistán, mint most az olimpiai pontversenyben. Az persze túlzás, amit egy riportertől hallottam, az, hogy "Ha nyolc aranyunk lesz, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy ČHú, az anyja!.Ç". A nyolc a miénk, de inkább ne mondjuk, nem hiszem, hogy a ČHú, az anyja!Ç felkiáltásért gürcöltek a klasszisaink esztendőket. És az is jó lenne, ha nem gügyögnénk, becézgetnénk fölnőtt embereket, szelíd emberként is előkapnám a kést, ha azt hallanám, hogy ČMilyen cuki volt a Sinkó a Lear királybanÇ.

Vége az olimpiának, én pedig egyrészt nem tudom, lesz-e az elkövetkezendő négy évben valami, ami annyira megihlet, mint a sydneyi játékok. Én megéltem az itthoni körülmények miatt nekünk zűrzavaros melbourne-i olimpiát is, így most örülök, hogy ugyanarról a földerészről egy békés, csendes, örömöt sugárzó oilimpiát láthattam.

Legyen így négy év múlva Athénban is, ezt kívánom az olvasóknak, a szerkesztőségnek és - engedjék meg nekem - magamnak is."

Színes Sport 2000.10.02.