A magyar atlétacsapat olimpiai szerepléséről kétféle értékelést lehet írni: őszintét és nem őszintét. Igaz, az őszinte ellentéte a hazug is lehet.

Erről a kettőségről a moszkvai olimpia jutott az eszembe, ahol kollégámnak, a vízilabdatorna befejezése előtt értékelnie kellett a magyar férfiválogatott szereplését. A cikk két változatban készült el, az első (győzelem esetére) a zseniális Gyarmati Dezsőről és fantasztikus csapatáról szólt, a második (vereség esetére, sajnos ez következett be) a címvédő együttes morális csődjéről, a mindent megengedő Gyarmati Dezsőről és ikoncsempész játékosait kritizálta.

Húsz év után a magyar atlétika jutott hasonló helyzetbe, mert ha a férfi kalapácsvetés döntőjében Gécsek Tibornak a vizes dobókörben nem a cipője csúszik, hanem a budapesti Európa-bajnokság hősének egy nyolcvan méteren felüli dobás "csúszik ki", akkor az aranyérem fényében meg sem említettük volna azokat a problémákat, amelyekkel a magyar atlétika már évtizedek óta küszködik. Mert például az atlantai csapat átlagteljesítménye sem volt sokkal jobb, de négy éve a kalapácsvető Kiss Balázs a győzelmével feledtette a többiek sorozatos kiesését. A sportág hazai legjobbjai ugyanis évtizedek óta minden világversenyen libikókán ülnek.

S ha már a moszkvai olimpia szóba került, húsz éve a sportág egy erősebb atlétacsapat maradt éremtelenül a csonka nyári játékokon, amely után a Magyar Ifjúságban megjelent Garay Sándornak, a Magyar Atlétikai Szövetség akkori elnökének nyilatkozata, ebben a verseny után keserűen azt mondta: "Ha a világcsúcstartó Paragi Ferenc nyer, akkor a sikere eltakarta volna azt a sötétséget, amely a sportágban uralkodik." Ezt a kijelentést bátorkodtam idézni a Népsportban, lett is belőle nagy botrány, Garay Sándor ugyanis a pártfőiskola testnevelő tanára volt, Kádár János "erőnléti edzője", s helyreigazítást követelt. Ezt azért idéztem fel, hogy érzékeltessem: a magyar atlétikában mintha megállt volna az idő.

Éppen ezért felesleges és haszontalan lenne a sydneyi kudarc után elmélkedni a sportág csökkenő hazai bázisáról, a szegényes személyi és tárgyi feltételekről, a formába hozás csődjéről, a sérült atléták felesleges utaztatásáról, mert mindezzel csak részben adhatnánk magyarázatot a gyenge szereplésre. Mint ahogy a sportág vezetőinek értékeléséből is csak olyan részletkérdésre kaphatunk majd választ, hogy Gécsek Tibor az elmúlt egy évben túl sokat versenyzett. Mihez képest?

A szakvezetőség a lényegről, a doppingolásról nem szólhat, amely még napjainkban is tabutémának számít a sportágon belül. Pedig három évtizede a világ atlétikájában az alapkérdés: ki mennyire és hogyan mer kokszolni? A nemzetközi szövetség vezetői ugyan szinte naponta cáfolják, pedig a legjobban ők tudják, hogy a nemzetközi élmezőny nagy része tiltott szereket használ a felkészüléséhez, mert aki ezt nem teszi, az lemarad. Aztán amikor következik a nagy-nagy világverseny, a doppingellenőrzések miatt az atléták kénytelenek csökkenteni a "kokszolást", s ezért a teljesítményük visszaesik. Ez az egyik magyarázata annak, hogy az évszázad utolsó csúcstalálkozóján, az olimpián ebben a sportágban egyetlen világrekord sem született, néhány dobószámban pedig kirívóan gyenge eredménnyel is fel lehetett állni a dobogóra.

Ez a macska-egér harc évtizedek óta zajlik, az "egerek" sikerével, ugyanis a szakemberek szerint a sok ezer tiltott szerrel készülő atléta közül évente csupán egy-két tucat bukik le.

Nos, ebben a doppingháborúban a magyar atlétika nem találja a helyét. Pedig a kényszerítő erő nagy, mert a sportág megítélésekor nem a becsületesen készülő versenyzők számítanak, hanem a világversenyen elért eredményesség. A másik oldalról viszont a sportvezetőség és a közvélemény is elvárja, hogy sportolóinknak mindenáron tisztának kell maradniuk.

Atlétáink olimpiai felkészülését bizonyára megzavarhatta a tavaszi két doppingeset, a vágtázó Dobos Gábor és a gátfutó Szekeres Judit lebukása. Ez talán a két férfiváltó sydneyi szereplésén érződött a legjobban, mert a tavalyi világbajnokságon döntős 4x100-as váltónk Dobos Gábor és a sérültet jelentő Németh Roland nélkül még az elődöntőbe sem jutott. A 4x400-as váltó ifjúsági szintű eredményére viszont szakmailag szinte lehetetlen magyarázatot találni.

Szomorú tény, a harminchét atlétánk közül csupán hárman voltak csúcsformában az olimpián, az egyéni rekordot elérő tízpróbázó, Kürtösi Zsolt, a maratoni futó Földingné Nagy Judit, és a 800 m előfutamában ez évi legjobbját futó Korányi Balázs. A formátlanság következménye: a nagy csapatból csak hárman (Gécsek Tibor, Zsivótzky Attila és Vaszi Tünde) jutottak a legjobb nyolc közé.

A magyar mérleg: minden idők leggyengébb olimpiai szereplése, még leírni is fájó - nulla pont.

Mindezek után lehet fejeket követelni, versenyzőket száműzni, kiabálni, hogy ki mondjon le. Pedig a magyar atlétika élmezőnye sem gyengébb, sem erősebb nem lett, mint például 1996-ban volt, és problémája sem újkeletű. A sportok királynője ugyanis az elmúlt három évtized alatt elvesztette tisztaságát, mi magyarok viszont ártatlanságot hirdetve próbálunk érmeket "szülni".

Sydneyben ez nem sikerült!

Elkeseredésre azonban szerencsére nincs ok, mert amikor az olimpián befejeződtek a csúcs nélküli atlétikai versenyek, Budapesten tízezren indultak a maratoni futófesztiválon, s habár a kirakat ezúttal Sydneyben üresen maradt, az ország egészséges jövője szempontjából örömteli, hogy a raktár kezd feltöltődni, egyre többen futnak az egészségükért, mégha ezért nem is jár olimpiai pont.

Salánki Miklós, Színes Sport 2000.10.03.