Rengetegen voltak a BS helyett épített ideiglenes csarnokban. Már az odavezető út sem volt könnyű. Autó autó hátán, parkolóhely sehol. A Körcsarnok előtt gyalog is csupán araszolgatni lehetett a tömegben. Rendszeresen megcsörren az oldalzsebekben a mobiltelefon.

- Te hol vagy?

- Mit tudom én, állok valahol a tömegben.

Izgatott várakozás. A sportolók majdŐ egy hónapja mentek el. A hozzátartozók számára édes mindegy, milyen eredményt értek el, csak megölelhessék már őket. Virágcsokrok, ajándék, amerre szem ellát.

Pádár Margit tűnik fel, a beállós, Ildikó húga. Számára sem ismeretlen a kézilabda, hiszen Vácott dobálja a gólokat. "Kiakadtam a döntő végén rendesen, de azért nagyon jó csapatunk van, nem?" - kérdezi mosolyogva.

Vannak persze szép számmal olyanok is a Népstadion hatalmas területén, akik csak a televízió képernyőjén keresztül váltak "családtagokká". Az ő kezükben is valamilyen emlék, amely arra vár, hogy a bajnokok aláírják. Benn a csarnokban az óriáskivetítőn Storcz és Kammerer száguld éppen a győzelem felé. A tömeg ugyanúgy szurkol, mint amikor először látta, úgy erősödik a moraj, amilyen ütemben Vitray Tamás emeli a hangját. A célba érkezéskor falremegtető tapsvihar, zúg a "Szép volt, fiúk!"

Aztán egyszer csak, valahonnan hátulról megérkezik a magyar olimpiai aranygép küdöttsége. Ahogy illik, először a lányok. Legelőször Nagy Tímea lép be, könnyű neki, ő csak Budáról jött, hiszen egy hete hazaérkezett Sydneyből. Aztán jönnek a többiek, fáradtan, majdŐ egy napot a repülőgép fedélzetén töltöttek. A sor elején érkeznek a kézilabdáslányok. Természetesen Mocsai kapitány vezeti őket. Eléggé megyötört az arca. "Csak lassan, rettentő lassan lehet ezt a döntőt feldolgozni" - osztja meg érzelmeit a körülötte állókkal, majd rögtön megrohanják a gratulálók.

Kökény Beatrix sétál be a csarnokba. A "Most már talán mosolygósabb az arca, mint a dobogón" - felvetésre pusztán egy félmondat a válasz: "Csak kicsit, egy icipicit." Deli Rita arca gondtalanabbnak tűnik, mint a csapatkapitányé: "Igenis nagy siker ez az ezüstérem, ha előre odadják, szerintem mindenki elfogadja." Lőwy Dóra osztja mellette az autogramokat. "Szerencsére teljesen jó a térdem" - jön egy válaszocska a szélsőtől, de egyre több autogramkérő veszi körül, különben sem ez a helye és az ideje a mély diskurzusnak.

Zsembery Tamás oldalaz a székek között. "Nem láttad a feleségemet, mert még nem találkoztunk?" - kérdi, miközben tekintetével keresi tovább. Kis idő múlva meg is leli a forgatagban. A dobogón még szipogó asszony, Simics Judit arca talán először simul ki: végre ölébe kaphatja minden aranynál fényesebb kincsét, kislányát, Dórikát.

Farkas Andreán látszik, rettentően megviselte az elvesztett döntő: "Majd később, sokkal később tudok beszélni róla." Balogh Beatrix és Siti Beáta arca sem az ezüstérem feletti felhőtlen boldogságot tükrözi: "A döntő után az olimpiai faluban megvacsoráztunk, talán valamelyik McDonaldŐs-ban, de nem igazán emlékszem már rá - mondja az irányító. - Aztán elmentünk a záróünnepélyre, utána be a városba, de nem tudtunk igazán feldobódni."

Nagy Anikó sántikál be, derékig begipszelt lábbal. "Voltam már sokkal jobban is - adja meg a diagnózist a románok ellen térdszalagszakadást szenvedett játékos. - Nem volt könnyű a repülőút, még egészségesen is hosszú lett volna."

"A repülőn Martinek Janiékkal megpróbáltunk a büfé mellett állást foglalni" - mosolyodik el Siti. "De az igazi a párnacsata volt a végén" - teszi hozzá Farkas Ágnes. Hogy ki kezdte, és ki nyerte, arra nem emlékszik senki.

Pigniczki Krisztina mosolyogva áll össze egy fénykép erejéig sok-sok aprósággal, a sűrű vakuvillogások közepette viszont csak annyit jegyez meg: "Nem erre számítottam."

Rácz Marianna a csarnok egyik sarkában beszélget az ismerősökkel, s amikor a döntő szóba kerül, csak ennyit mond: "A meccs után három órán keresztül nem tudtam megszólalni. Két napig aludni sem voltam képes, csak most, a repülőn. Minél előbb ki kell verni a lányok fejéből, hogy az elszalasztott lehetőségen rágódjanak. Mert ha az nem sikerül, bele fognak bolondulni."

"Ki tudja, valamikor lesz-e még ilyen lehetőségünk?" - teszi hozzá Sinka László, a magyar szövetség főtitkára.

Bojana Radulovics kapja a legnagyobb tapsot a játékosok közül, amikor az érmeseket sorban szólítják az emelvényre. Látszik a válogatott egyik legjobbján, nem számított ekkora szeretetre, s szinte félve jegyzi meg: "Hihetetlenül jó érzés, amikor ennyien örülnek a sikernek."

Utoljára telt meg tegnap késő délután Győr központjában az az olimpiai sátor, melyben a játékok két hete alatt összesen 42 ezren szorítottak a magyar és a győri sikerekért. Utóbbiakért sem hiába, hiszen Keglovich László mexikói aranyérme, azaz 32 év után kedden karneváli hangulatban köszönthették az újabb győri bajnokokat, a kétszeres aranyérmes kajakost, Krammerer Zoltánt, valamint az ezüstérmes kézilabdacsapat négy játékosát, Pálinger Katalint, Pigniczki Krisztinát, Nagy Anikót és Kulcsár Anitát. Az olimpiai szereplést tekintve legsikeresebb vidéki város kilenc olimpikont fogadó ünnepségén Jungi Csaba, alpolgármester, a MOB tagja idézte fel a sydneyi eseményeket, majd Balogh József polgármestere méltatta a város legjobb sportolóinak olimpiai szereplését. Ezt követően az érmesek és a többi olimpiai résztvevő rögtönzött élménybeszámolóját hallgathatták az ünneplők, a nagyméretű képernyőn egyidőben felidézve a legemlékezetesebb pillanatokat.

(mohay), Színes Sport 2000.10.04.