A magyar válogatott szeptember 28-án, csütörtökön elérkezett az olimpiának abba a szakaszába, amikor már nem lehetett hibázni. Aki kikap, az ugyanis attól a naptól fogva már csak a "futottak még" mezőnyének hihetetlenül csalódott táborát gyarapíthatta. Mocsai Lajos együttesének játszótársául a sors az osztrákok soknemzetiségű gárdáját rendelte ellenfélül. Másfél perccel a negyeddöntő lefújása előtt ember nem volt a világon, aki ne legyintett volna lemondóan a magyarok éremszerzési esélyeit illetően. Ausztria három góllal vezetett.

- Mégis egyenlítettünk, majd a hosszabbításban a négy közé jutást is kiharcoltuk - elevenítette fel a negyeddöntő emlékeit a szövetségi kapitány.

- A magyar csapatok semmilyen versenysorozatban nem szokták megnyerni azokat a ki-ki mérkőzéseket, amelyek létfontosságúak, és amelyeken kiélezett szituációkban hátrányban vagyunk a meccsek hasonló szakaszában.

- De most megnyertük. Az én csapatom ugyanis csapat! A szó legnemesebb értelmében. A világ egyik legjobb csapata! Az elvégzett munkából merített hihetetlen lelki - és akaraterővel. Olyan együtes, amelyik játszhat rosszul, küszködhet, szenvedhet soros ellenféllel szemben, de egy pillanatra sem ad fel egyik tagja sem egyetlen mérkőzést sem, alakuljon bárhogyan is az eredmény. Az osztrákok ellen is végig magas hőfokon izzott mindenki. A második félidei váltásunk a védekezésben megint meghozta a gyümölcsét. Ezen az olimpián egyébként nem ez volt az első olyan összecsapásunk, amelyet végjátékban fordítottunk a saját javunkra, hiszen ugyanilyen erényeket csillogtatva hoztuk vissza jelentős hátrányból a franciák elleni csoporttalálkozónkat, és ha Siti Bea a románok ellen belövi a ziccerét, akkor annak sem döntetlen a vége, pedig azon a meccsen sem mi vezettünk előtte.

- Nem szokta Farkas Andreát a padon hagyni a kezdéskor.

- Pálinger Kati felépült a sérüléséből a csoportmeccsek után rendelkezésre álló négy nap alatt, és mivel azt megelőzően kiváló formában volt, megpróbálkoztam a cserével. Meg is hálálta a bizalmat, ráadásul Farkas Andrea is kellően összeszedte magát erre a szakaszra, és a padról felállva is bravúrosan védett. A negyeddöntő előtt egyébként minden szempontból jól jött a szünet, ugyanis a páratlan létszám miatt a csoportban mi voltunk az egyetlen csapat, amelyik kétnaponta játszott, a többiek mind pihenhettek.

- Az osztrákok eleni meccs hatvanadik percének utolsó felét, ha újrajátszhatnánk, kettős emberelőnyben újra lehozná a kapust, kockáztatva ezzel, ha egyenlítünk, az ellenfél az üres kapunkat célozhatja meg?

Pusztán a szabályok szerint jártak el

- Mindenképpen. Hármas előnyből szinte kötelező gólt szerezni. Azt meg megbeszéltük a lányokkal, hogy miképpen akadályozzák meg azt, hogy az osztrákok a középkezdésből azonnal a kapunkba találjanak.

- Kinek lett volna a feladata megakadályozni Dzsandzsgavát az azonnali gólszerzésben?

- Nem annak, aki a támadást befejezte, hanem a másik átlövőnek, aki a pályán volt, hiszen ő állt legközelebb a labdával a felezővönalhoz robogó ellenfélhez.

- Radulovics lőtte a gólt, Farkas Ági vissza is futott ugyan, de a passzt kívánta megakadályozni.

- Talán abban a felfokozott idegállapotban megfeledkezett arról, hogy meg kellett volna állítani Dzsandzsgavát. De én biztos voltam benne, hogy nem lőhetett szabályos gólt az osztrák kapus, mert nem adott jelt a játékvezető a középkezdés elvégzésére, hiszen Dzsandzsgava a mi térfelünkön tartózkodott, ez pedig egyértelműen tilos.

- Az egyiptomi férfi vébén ugyanez a bíró páros hasonló szituációban megadta a franciák gólját, és azzal a magyar válogatott nem került a legjobb nyolc közé.

- Egyiptomban nem tudom, hol állt a francia, amikor ellőtte a labdát, de itt egészen biztos, hogy semmilyen sípszó sem hangzott el, és a mi térfelünkön állt az osztrák kapus.

- Sokszor panaszkodtunk már a bíráskodásra, azt hiszem, ezen az olimpián egy szavunk sem lehet a játékvezetőkre.

- Nem kedveztek nekünk a cseh bírók ezzel az ítélettel, pusztán a szabályok szerint jártak el. Egyébként az osztrákok iszonyatosan durván játszottak, akár Anticsot, akár Bozsovicsot piros lappal ki lehetett volna állítani, úgy szabálytalankodtak Raduloviccsal szemben. Arról nem is beszélve, hogy a hosszabbításban volt néhány érthetetlen ítélet, amikor hetes helyett csak szabaddobást lőhettünk, vagy amikor Pádár Ildi szabályos góljába belefújtak.

- A történtek ismeretében talán nem is baj, hogy nem volt egy napunk sem a negyeddöntőt követően, egyszerűen nem értünk rá azon aggódni, hogy másnap a világbajnok norvégokkal kell megmérkőznünk a döntőért.

Két meccs között egy élet

- Irtóztató lelki tehertől szabadultak meg a lányok azzal, hogy bejutottunk a legjobb négy közé. Egyébként az olimpia ebből a szempontból is egészen különleges esemény. Az az idő, ami két meccs között eltelik, maga egy élet. Radulovics például az osztrákok durvaságainak hatására az elődöntő reggelén még alig tudott felkelni. Délre már sántikálás nélkül tudott járni, estére a meccsen pedig már nyoma sem volt a sérüléseinek. Nagyon sokat köszönhetünk a teljes magyar olimpiai egészségügyi küldöttségnek, az osztrákok elleni meccs után mindenki, orvos, gyúró ött, és azonnal segített abban, amiben éppen tudott. A mi orvosunk, doktor Tállay András és a gyúrónk, Hámori József különben is éjt nappallá téve dolgozott, aznap éjjel le sem hunyták a szemüket. A csapat pedig olyan játékot produkált a norvégok ellen, amilyent egyszer sem talán a kézilabdázás történetében. Egyszerűen nem volt hullámvölgy a játékunkban. Mindenki a maximumot hozta ki magából, látványosan, a közönséget szórakoztatva úgy vertük meg a világbajnokot az olimpia elődöntőjében, hogy egy fikarcnyi esélye sem volt ellenünk.

- Mitől játszott olyan jól a csapat az elődöntőben?

- Egyrészt a felszabadultságnak köszönhetően, másrészt pedig sikerült úgy igazítani a formánkat, hogy a torna döntő szakaszára érje el a legmagasabb szintet. Sokan kritizáltak amiatt, hogy az olimpia előtt Sydneyben játszottunk egy meccset a norvégokkal, amelyen nagyon megvertek bennünket, de én akkor is úgy gondoltam, hogy jó arányban kapták a terhelést a lányok, és ez be is bizonyosodott az elődöntőben. A norvégok, akik a felkészülésüknek a sydneyi szakaszában könnyebb edzésmunkát végeztek, éppen addigra fáradtak el, amikor a legjobban szükségük lett volna az erőtartalékokra.

- Aztán viszont volt egy napunk arra, hogy készüljünk a dánok eleni döntőre, egy addig sosem látott nagy sikerre a címvédő dánok ellen, akiktől a többség kevésbé tartott előzetesen, mint az elődöntőben legyőzött norvégoktól.

- Valóban sohasem volt nagy lehetőség előtt állt a magyar női kézilabda-válogatott, hiszen olimpiát sosem nyertük. Nem szabad elfelejteni, hogy miként kerültünk oda. Mutasson nekem még egy magyar csapatot, bármelyik sportágban, amelyik úgy kerül a legfontosabb világesemény döntőjébe, hogy előtte megveri a világbajnokot, a világbajnoki ezüstérmest és a világbajnoki bronzérmest. Mert mi ezt tettük.

- Nem gondolt arra, hogy változtat az elődöntőben szerepelt csapatán?

- Nem nagyon állt rendelkezésemre variációs lehetőség, hiszen Nagy Anikó sérülését követően a támadás-védekezés két cseréje miatt nem tudtam kit becserélni úgy, hogy az az együttes teljesítményét javítsa.

- A második félidő közepéig a csapat senkitől sem várt, magabiztos játékkal hat góllal vezetett a címvédő ellen, olyan védekezést bemutatva, amelynek köszönhetően az utolsó játékrész első felében mindössze két gólt kapott, ugyanakkor parádésan támadott, és egy lenyűgöző Radulovics-passz után lőtt Balogh-találatot követően a magyar tábor felállva ünnepelte a lányokat, azt skandálva, hogy "játszik a csapat", meg, hogy "mindenki tapsoljon". Talán ez volt az a pillanat, amikor a lányok bent a pályán talán elhitték, hogy már olimpiai bajnokok, és ön is feltartott karokkal a szurkolók felé fordult.

- Rendkívül sokat jelentett nekünk az egész olimpia alatt, amilyen szeretettel fogadtak a kint élő magyarok, és ahogy szurkoltak mindazok, akik ott voltak a meccseinken. Pontosan azért mentem oda a közönségünkhöz, hogy arra kérjem, ne az örömérzést fokozza az akkor kiabált rigmusokkal a lányokban, hanem továbbra is buzdítsa őket, mert nincs még vége a döntőnek. A nézők ezt azonnal akceptálták, és továbbra is frenetikussan biztattak bennünket.

- Mégis, mintha ott bent a pályán a csapat egy kicsit lazított volna a figyelmén, már nem volt százszázalékos, csak úgy kilencvenöt. Ezt a dánok azonnal megérezték, és levették a nyakunkból a már-már ott lógó aranyérmet.

- A mi csapatunk az 1995-ös világbajnoki döntő kivételével nem játszott még ilyen rangos világesemény fináléjában, ellentétben a dánokkal, akik az elmúlt hét évben hatszor játszhattak vébén, Európa-bajnokságon vagy olimpián az aranyért. Sokkal jobban hozzászokhattak így az ilyen különleges hőfokú és tétű mérkőzésekhez, a hihetetlenül feszült és kiélezett végjátékokhoz. Gondoljon csak bele, a zseniális svéd férfiválogatott sorozatban a harmadik olimpiáján veszti el a döntőt. Ez is azt bizonyítja, rendkívül nehéz ezeket a különleges mérkőzéseket megnyerni.

- Azért hatgólos vezetésről elbukni negyedóra alatt, amit addig oly csodásan építgetett a csapat, az sem mindennapos.

Neki kell egyedül eldöntenie

- Huszonhárom tizenhétnél mindenki azt hitte az én csapatomból, hogy neki egyedül kell eldöntenie a meccset, a lányok egyszerűen siettették a befejezéseket. Az addig jól működő csapatjáték helyett maximum a párkapcsolatokra igykeztek építeni. A helyzeteink megvoltak, és ha belőjük őket, a már padlón lévő ellenfél nem tudott volna fölénk kerekedni. Egy perc alatt három ziccerhelyzetben is olyan megoldást választottak a lányok, ami kifejezetten tilos az eredmény ilyen alakulásánál, a meccs ezen szakaszában. Balogh is, Farkas is kapufára ejtett, Siti pedig olyan erővel lőtte a kapus lába között a földre a labdát, hogy átpattant a kapun. Mind a három ellentámadásból gólt kaptunk. Ha a mi helyzeteink közül csak az egyik bemegy, nem tudnak a közelünkbe férkőzni.

- Huszonhárom húsznál, az időkérés alatt mit kért a lányoktól?

- Elmondtam, melyik az a három variáció, amelyet játszanunk kell abban az esetben, ha követő emberfogással kísérik Radulovicsot, és türelmes játékot kértem tőlük. Ám az előbb kifejtett okok miatt nem tudták megvalósítani.

- Miért cserélte le Farkas Ágnest, kívülről ugyanis úgy nézett ki, hogy ebben a kritikus időszakban ő volt az, aki összefogta a csapatot, és elosztotta a labdákat?

- Farkas Ági rendkívül jó teljesítményt nyújtott az egész olimpián. Ráadásul minden mozdulatát végig a csapatérdek alá rendelte. Ebben az időszakban azonban három labdát is elszórt, arra számítottam, jót tesz neki, ha kifújja magát. Sajnos Deli Rita, aki a helyére állt, ugyancsak kihagyta a lehetőségeit.

- Fel lehet dolgozni azt, ahogyan elveszítettük ezt a döntőt?

- Nagyon fáj, amilyen módon kikaptunk, de én azt hiszem egyrészt mindenkinek tudnia kell uralkodni magán, másrészt ezt az eredményt úgysem tudjuk megmásítani. Biztos vagyok abban, hogy fel fogják tudni dolgozni a lányok ezt az élményt, mert az olimpiai ezüstérem igazán nagy siker, amiért kőkeményen megdolgoztak. És ami még nagyban megkönnyíti a döntő elvesztése felett érzett fájdalmunkat, az a hihetetlen szeretet, amellyel az emberek körülvesznek bennünket. Mióta hazajöttem, nem tudtam úgy végigmenni az utcán, hogy ismeretlenek ne gratuláljanak, ne mondanának biztató szavakat. Ez a csapatsportágak igazi varázsa. Mi az olimpia alatt végig, két héten keresztül tartottunk eksztázisban minden magyart szerte a világban. Ezt kell szem előtt tartanunk mindannyiunknak, és akkor örülni tudunk majd ennek az ezüstéremnek.

- Visszanézte már a döntőt?

- Nem, majd úgy két hét múlva. Onnantól már a két hónap múlva kezdődő Európa-bajnokságra koncentrálok. Ki kell szűrnünk ugyanis a hibákat. Adddig pihenek.

- Merre?

- Nem megyek messzire, a családommal leszek és dolgozom a Testnevelési Egyetemen. Csütörtöktől már meg kell tartanom az óráimat.

MOLNÁR CSABA, Színes Sport 2000.10.06.