Amikor a záróünnepségen a NOB elnöke, a spanyol Juan Antonio Samaranch minden idők legjobb olimpiájának nevezte a sydneyi játékokat, olyan ünneplésbe kezdett a 110 ezer ember, mintha a tizenhetedik arany került volna ausztrál sportoló nyakába.

Azt írtam, volna, azt írtam, mitha... Pedig az elnök szavai valóban aranyérem-értékűek voltak, s a képzeletbeli érem valóban oda került, ahová kellett. Oda, ahol leginkább megérdemelték.

Nem volt csomó a kákán

Képletesen szólva, az ausztrál nép nyakába, s ennél jobb helyet nem is lehetett volna találni. A házigazdák olyan körülényeket, olyan hátteret biztosítottak a XXVII. nyári olimpiai játékoknak, amellyel méltón búcsúztak el a huszadik századtól, vagy ha úgy tetszik, illő módon köszöntötték az előttünk állót, a huszoinegyediket.

Mielőtt nekiálltam ennek az írásnak, gondolatban végigszaladtam az ausztráliai három heten, az ott töltött húsz napon. Próbáltam keresni a hibákat, próbáltam olyanra bukkanni, amit kritikával kell illetni. (A színtiszta jót, a jelest úgysem hiszik el mifelénk, nem vagyunk hozzászokva...) Természetesen nem a kötözködés szándékával, s nem is azért, hogy csomót találjak a kákán, hanem azért, hogy legalább egyetlen olyan tényre leljek meg, amelyről az a véleményem, hogy no, ez nem volt százszázalékos, lehetett volna jobb is.

Fel kellett adnom... Azzal, amivel a játékok során találkoztam és szembesültem, az tökéletesnek mondható. Előzetesen azt hittem, hogy egy ilyen szerteágazó, százezreket, milliókat megmozgató monstre eseményt nem lehet hiba nélkül lebonyolítani.

Tévedtem.

A jósorsom úgy hozta, hogy 1992-ben, Barcelonában is volt alkalmam és lehetőségem olimpiai játékokról tudósítani. Természetesen megfakultak már a katalán emlékek, nyolc év hosszú idő. Emlékeimben kutatva azonban úgy vélem, hogy ott sem volt különösebb gond a rendezéssel, a szervezéssel, csak ott és akkor nem lehetett érezni és tapintani szinte kézzel foghatóan a rendet, a tökéletességet, s azt sem, hogy arra is felkészültek, amire nem lehet... A barcelonai tisztességgel megrendezett, jó olimpia volt.

A sydneyi azonban valami más. Olyan tökéletes, amilyenre még annak tudatában sem számíthattunk, hogy a házigazdák már akkor csodát ígértek, amikor hét évvel ezelőtt megkapták a 2000. évi nyári játékok rendezési jogát.

Csodát ígértek, csodát is tettek.

A No smokingtól a szupeszonikus repülőig

Az olimpiát, tudnivalóan nem egy országnak, hanem valamelyik városnak ítélik oda. Ausztráliában viszont mindvégig az volt ember érzése, hogy nem csupán Sydney tekinti szívügyének a hibátlan rendezést, hanem az egész kontinensnyi ország. Nem csupán a városból és a környékéről érkeztek önkéntesek, hanem Ausztrália távolabbi nagyvárosaiból is. Jöttek, mert érezték, hogy 44 év után ismét valami nagy dolognak lehetnek a részesei. Abban a távoli országban, amelytől Új-Zéland, a "szomszéd állam" is öt és fél órás repülőútra van, egy emberként mozdult meg a lakosság. (Volt egy hír néhány héttel az olimpia kezdete előtt, amely arról szólt, hogy valamelyik ausztrál várost "olimpiamentes övezetnek" nyilvánítottak. Nem tudom, mi és mennyi valóságalapja volt ennek, de most, a játékok után inkább kacsának vélem. Ugyanis nem tudom elképzelni, hogy bárki is hátat fordított volna az "ő" olimpiájának.)

Többször is eltűnődtem rajta, hogy milyen hatalmas gépezetet, milyen sok embert és nem utolsósorban mekkora szellemi tőkét kellett irányítani és megmozgatni a versenyek alatt - és előtt is - ahhoz, hogy minden tökéletesen sikerüljön.

A versenyzők és a hivatalos személyek mozgatása, "közlekedtetése", az Olimpiai parkban megfordult hárommillió (!) ember "áteresztése" és kiszolgálása, a versenyek pontos lebonyolítása, a helyszínek és a pályák tökéletes előkészítése, a megnyitó- és a záróünnepség lebonyolítása, a sajtóközpont számítógépekkel és komputerekkel való felszerelése... sorolhatnám a részfeladatokat akár a lap aljáig, akkor sem érnék a végére, akkor sem lehetne valamennyi részterületet érinteni. Mert a No smoking táblák kihelyezésétől kezdve a záróünnepség szuperszonikus repülőgépének a beprogramozásáig képtelenség mindenre kitérni, botorság is lenne vállalkozni rá.

Kettőt azonban, csupán a már említett rendre utalva, mégis hadd emeljek ki, még akkor is, ha egyik sem tartozik a sorsfordító események közé.

A sajtóközpontban - dolgoztunk abban a hatalmas hírgyárban vagy tízezren - három óránként bezárták néhány percre a WC-ket. Egy kis táblácskán kértek elnézést azoktól, akiket éppen megvárakoztattak. Néhány perccel később olyan patyolat tisztaság fogadott mindenkit a "legfontosabb" helyen, hogy azt is hihettük, a Hilton mellékhelyiségébe léptünk be. Így volt ez az első napon, s így az utolsón is.

Más... Az atlétikai versenyek délelőtti selejtezőinek a napján kissé tovább maradtam a sajtótribünön, és csak mintegy tizenöt-húsz perccel később mentem ki a körfolyosóra. Az egyik szektor bejárata előtt egyenpólós emberek mintegy százfőnyi csoportja hallgatta a főnököt, a takarítóbrigád vezetőjét, aki röviden, ám annál határozottabban igazította el a beosztottjait. Ki hová megy, ki melyik szektorban takarít, ki hozza a műanyagzsákot, ki vezeti a szemétszállító elektromos targoncát. Néhány perccel később már valamennyi szektort tarkállott a munkásoktól, hogy aztán amikor este hatra, a döntők kezdetére ismét megjelent a százezer néző a stadionban, minden úgy ragyogjon, mint reggel. És ez így ment nap nap után...

Pénz hozta a pénzt

Nagyon sok pénzt, magyar ésszel felfoghatatlan tőkét pumpált bele ebbe az olimpiába az ország, az ausztrál kormány, áttételesen tehát az ausztrál nép, az adófizető állampolgár. Nem tudom, voltak-e felhangok, voltak-e ellenzői ennek a költekezésnek, ennek a gigantikus beruházásnak. De ha voltak is ilyenek a játékok előtt, hangjuk elcsitult a végére. Elcsitult, mert menet közben ők is észlelték, hogy mekkora üzletet lehet csinálni a jól előkészített versenysorozattal, az eladott közvetítési jogokkal, a telt házas stadionokkal. Egyszerű és egyértelmű volt a képlet: építsünk fel mindent, készítsünk elő mindent tökéletesen, alakítsuk ki a lehető legtökéletesebben az infrastrukturát, és - várjunk. Várjuk meg az olimpia kezdetét, várjuk meg a sportolókat, s attól kezdve ők, maguk a "gladiátorok", a teljesítményük, a produktumuk biztosítja a hasznot, a bevételt és azt a visszahangot, amely Ausztráliát a világ közepévé teszi, s amelyről bő két héten át beszél a világ.

Ugye, milyen egyszerűnek tűnik ez így, néhány sorban leírva, röviden megfogalmazva?

Annak tűnik, tán az is volt, "csupán" egy gazdag ország és annak szellemi tőkéje kellett hozzá.

Nagy lecke vár négy év múlva Athénra, a következő játékok házigazdájára, ha túl akarja szárnyalni, netán még színvonalában elérni is az ausztrál csodát. Rácsodálkozott a hibátlanságra többek között a 2004-es olimpia sajtóbizottságának egyik tagja, Taszosz Papahrisztu is, aki egyrészt tudósítóként, másrészt megfigyelőként, no meg a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség súlyemelő szekciójának az alelnökeként volt ott Sydneyben. Egyik este, amikor éppen dohányzás miatt száműztük saját magunkat a szabadba, megkérdeztem tőle, hogy állnak az előkészületekkel. Elmondta, hogy dolgoznak a metróvonalakon, hogy a stadionok nagy része már készen áll, épülnek a szállodák, de igazából - látva ezt a tökéletesen működő olimpiai gépezetet - csak egyvalamiben biztos. Abban, hogy lesz olimpia Athénban, s a megnyitóünnepség időpontja 2004. augusztus 13., 20 óra.

Ebben maradtunk, elnyomtuk a csikket a hamutartóban, amit néhány másodperc múlva már ki is ürítettek...

RÓTH FERENC, Színes Sport 2000.10.08.