Nem csoda, hogy a mögöttünk hagyott hónap egyik legnagyobb várakozást kiváltó nemzetközi politikai eseményének tartották a szakértők a két Korea legfelsőbb vezetőinek tanácskozását Észak-Korea fővárosában, Phenjanban. Az első számú vezetők most találkoztak első alkalommal a második világháború után a "kommunista" északra és a "kapitalista" délre osztott félszigeten. A koreai háború (1950--53) még tovább mélyítette a szakadékot, és jóllehet már nem dörögnek évtizedek óta a fegyverek -- csak elvétve --, azóta sem született békeszerződés a két kormány között, fegyverszünet van érvényben, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen még ma is hadiállapotban áll egymással a két testvérország.

Nem politikai fejtegetésekbe kívánunk bocsátkozni, de ettől függetlenül igenis figyelemre méltó, hogy a történelmi fejlemények biztató alakulásának tekintetében mennyire praktikus szerepet játszanak a sport békére késztető, annak kölcsönös óhaját kifejező eszközei. Ennek a körülménynek, lehetőségnek a jelentősége talán azért növekedett meg a Koreák esetében, mert komoly próbálkozások voltak már ugyan a megbékélésre -- 1972-ben és 1991-ben is --, az alacsonyabb szinten tett kísérletek azonban minden alkalommal kudarcba fulladtak.

A tárgyalások érdemi jellegét húzza alá az a tény, hogy a gazdaságilag lényegesen fejlettebb Dél-Korea elnökét, Kim De Dzsongot népes, 130 főből álló delegáció kísérte el az északi országrészbe. A küldöttségben a sport csúcsvezetői is helyet kaptak, sőt nem pusztán helyet, hanem lényeges feladatokat is. Észak-Koreában a vendéglátó Kim Ir Szen fia, és egyben politikai örököse, a külvilágtól mereven mindeddig elzárkózó Kim Dzsong Il volt, akinek hazája az utóbbi években leküzdhetetlen gazdasági nehézségekkel és következményükként milliókat sújtó éhínséggel küszködött.

A sport kapcsolatteremtő erejét egyik fél sem becsülte le, és főként a déliek készültek fel alaposan. Ez érthető, hiszen egyebek mellett egy szöuli olimpiával és a világra már évek óta nyitottsággal köszöntő gyakorlatuk tapasztalataival gazdagabbak elmaradottabb északi honfitársaiknál.

A déliek csoportjának egyik illusztris tagjaként tárgyalásokat folytatott az északiakkal Kim Un Jong, aki nem csupán parlamenti képviselő Szöulban, hanem a Nemzeti Sporttanács (testnevelési és sporthivatal) elnöke, és számos magas nemzetközi pozíciója mellett a NOB tagja, sőt egyik exalelnöke is. Már mielőtt május 25-én végérvényessé vált a június közepi nagy találkozó, Kim Un Jong tájékoztatta a NOB elnökét, Juan Antonio Samaranchot Lausanne-ban, és javasolta, működjék az elnök kezdeményezően közre a kedvező folyamatok felgyorsításában.

Samaranch egyetértett, s haladéktalanul hivatalos levelet írt Kim Un Jongnak, azt ezúttal mint a Dél-koreai Olimpiai Bizottság elnökének címezte, és minden bizonnyal hasonló mondanivalót tartalmazó másik üzenetet is papírra vetett az északi sportvezetőknek, bár ezt ott nem hozták nyilvánosságra.

"Tudom -- írta a NOB elnöke --, a koreai nép azt szeretné, ha a közelgő, sydneyi olimpia játékainak megnyitóünnepségén egységes koreai csapat vonulna fel az olimpiai zászló alatt, amely mögött haladna a két nemzeti olimpiai bizottság lobogója. Ez nem csupán meghatározó módon járulna hozzá a régióban oly régóta áhított végérvényes békéhez, hanem a kapcsolatok elmélyítéséhez is további ösztönzésül szolgálna, még akkor is, ha az olimpiai versenyein a részvétel külön-külön történne... Úgy vélem, egy közös együttes szerepeltetése az oszakai asztalitenisz-világbajnokságon úgyszintén számos, eddig zárva maradt ajtó felnyitását idézhetné elő... Javaslatom elfogadása, meggyőződésem, hozzájárulna a világ békéjéhez, amelynek őrzését a NOB elsődleges feladatának tekinti... Erősen reménykedem erőfeszítéseink sikerében, és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság mindenben kész ennek elősegítésére együttműködni a felekkel."

Nem véletlen, hogy a NOB igyekezetével párhuzamosan a másik nagy tekintélyű sportvilágszervezet, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség vezetői sem akarták elszalasztani a rendezésre kínálkozó alkalmat. A FIFA óhaja az, hogy a 2002-ben közös japán--dél-koreai világbajnokság egy vagy akár több mérkőzését Észak-Korea rendezze meg (a főváros stadionjának befogadóképessége 105ezer), továbbá, hogy a két válogatott játsszon barátságos mérkőzést a felszabadulás napján, augusztus 15-én, sőt szerepeljen egységes koreai válogatott már 2000 októberében a Libanonban tartandó Ázsia-kupa küzdelmeiben, később pedig -- éppen Dél-Koreában -- a 2002-ben soron következő Ázsiai Játékokon is.

A közelmúltban többször mérkőzött egymással a két Korea kosárlabda-válogatottja, és a kétoldalú sportkapcsolatok bizonyos formáinak egyébként is akadnak múltbeli példái: 1991-ben a Japánban tartott asztalitenisz vb-n közös koreai együttes szerepelt. Ugyanebben az esztendőben az ifjúsági labdarúgó-világbajnokságon Portugáliában is egységes csapat lépett pályára.

A két ország békés újraegyesítését szolgáló tanácskozásokon, ismételjük, jótékony és elismert szerepet töltött be a sport, különösképpen az olimpia kérdéseivel kapcsolatos témák megbeszélése. Végezetül a két Korea delegációinak vezetői egy öt pontból álló jegyzőkönyvet írtak alá, amelynek negyedik pontja szorgalmazza -- egyebek között -- a szorosabb sportkapcsolatokra irányuló kölcsönös elkötelezettséget.

A valóságos, látványos eredményt hamarosan Sydneyben könyvelhetjük el a megnyitót figyelve. S előtte, szeptember 13-án Adelaide-ben, a Dél-Korea--Spanyolország olimpiai labdarúgó-mérkőzés előtti napot is számon tartjuk, amikor Sepp Blatter, a FIFA elnöke tárgyalásokat folytat a két Korea labdarúgó-szövetségének vezetőivel a közelebbi és távolabbi jövőről.

Gallov Rezső, Nemzeti Sport 2000.07.22.