Ez nem gála, ez vérbeli meccs.

A FILA-Szuperkupa atyja, a BVSC szakosztályvezetője, Gém Zoltán nyilatkozta ezt a felvezetőjében, ám minden bizonnyal ő sem számított arra, hogy szó szerint beigazolódik a mondandója.

Márpedig így történt. A bajnok Honvéd és a kupagyőztes Vasas az első pillanattól kezdve egymásnak esett, bizony többször is előfordult, hogy a labda helyett egymással foglalatoskodtak a felek.

Ebben nyilvánvalóan közrejátszott a pólósok ezen tájban pihenésre kódolt szevezete is, hamarabb fogyott el az oxigén, maradt hát a másikba kapaszkodás, a fülesek, a csínytevések. Igen ám, de idővel a kis füles ökölvívókat meghazudtoló jobb- és balegyenesekké, az apró csínytevések pankrációs elemekké fajultak, mintha két ősi ellenség és nem ellenfél találkozott volna.

Ez nem gála, ez vérbeli meccs.

Csak a szerencsének tudható be, hogy mindössze egyetlen alkalommal csordult ki a vér -Steinmetz Ádám fakasztotta ki Biros Péter fejéből. Az olimpiai bajnokot az eset után a kispadon fektetve kellett ápolni, a hírek szerint rendkívül mély seb keletkezett a jobb szeme fölött, számára idő előtt véget ért a derbi. Pedig addig talán ő játszott a legjobban a csapatában... Egészen jól játszott Hesz Máté is (Székely indítása és kilencméteres suhintása is mesteri munka volt) -jogos kiállításáig. Mert kétség sem férhetett az angyalföldi végleges száműzetéséhez, a Kiss Gergővel történt adok-kapokat ugyanis jól látható, testre mért ütéssel tudta le a maga részéről. Nem lett volna meglepő a csere nélküli kiállítás sem -igaz, és ezt mindenképpen meg kell jegyeznünk, közel egytucatnyi alkalommal élhettek (kellett volna élniük!) a bíróknak ezzel a fegyverrel...

Ez nem gála, ez vérbeli meccs.

Vajh' aludva egyet a presztízscsatára, hogy látják az edzők a történteket?

"Azzal kezdeném, hogy összeségében megérdemelten nyertük meg a mérkőzést. Végig a kezünkben tartottuk a találkozót, csupán a balszerencsének tudom be, hogy nem sikerült a rendes játékidőben eldöntenünk a kupa sorsát. A centerek és főleg a kapusok közti különbség döntött a javunkra -kezdte Somossy József, a hosszabbítás után 10-9-re diadalmaskodó Vasas-Plaket trénere, akinek a keménykedésekről is megvan a véleménye. -Nem értem az egészet. Mi játszani szerettünk volna, de ők verekedni jöttek. Négy-öt Honvéd-játékos egészen elképesztő dolgokat csinált, a centeremet például végig verték, ami felháborít. Részünkről csupán Hesz Máté reagált, jellemző a bíráskodásra, hogy csak őt állították ki a meccsen. Biros sérüléséről pedig csak annyit, száz százalékig biztos vagyok abban, hogy Steinmetz Ádám koordinálatlan mozgása közben okozta, a szándékosság legkisebb jele nélkül." Természetesen nem lehet szó nélkül elmenni a két perccel a vége előtti eseménysorozat mellett, amikor is Varga Tamás harmadik hibája után feje tetejére állt a rend, és a négyméteres megítélése után az edző utasítására előbb levonult a piros-kék armada, majd mintegy öt kínos perc után mégiscsak visszatért a kötelek közé. Somossy József eképpen magyarázta ezeket a pillanatokat: "Két perc volt hátra, nehogy már ilyen banális módon dőljön el ez a találkozó, gondoltam magamban. Hiszen az ég világon senki sem mutatta fel a zsűriasztalnál a zászlót, senki sem jelezte, uraim, ez a játékos harmadik hibája, sőt, a bíró -miután a Honvéd azonnal eladta a labdát -intett is Vargának, jöhet vissza. Szóval abszolúte jogtalannak éreztem és érzem a mai napig az ítéletet, ezért határoztam úgy, várjunk csak egy kicsit a büntető elvégzésével, legyen már nyoma ennek az egésznek, ne siessünk annyira. Viszont az óriási félreértés, hogy mi levonultunk volna, szó sem volt erről, csak vártunk, amíg megtárgyalják az esetet. A szakosztályvezetőnk jött hozzám, és közölte velem, Soma, az asztalnál csak azért is azt mondják, ők jelezték a hibát. Széttártam a kezem, dühös voltam, de mondtam a fiúknak, menjenek csak vissza. Nyomatékosítottuk, hogy nem értünk egyet ezzel az egésszel, és most is felháborít az ítélet. Mindent egybevetve örülök, hogy a játékosaim meccsről meccsre jobban összpontosítanak, a fontos rangadókon fantasztikusan koncentrálnak, azaz bizakodom a jövőt illetően." Arra a nyilvánvaló kérdésre, hogy mi lesz majd mondjuk a két együttes későbbi, nagyobb téttel bíró összecsapásain, ha ezt a derbit vesszük alapul, a Vasas szakvezetője így válaszolt: "Miért lenne nagyobb tétű A két csapat összes meccsén ugyanarról van szó: ki a jobb? A Szuperkupán mi erre válaszoltunk."

A másik oldalon az iméntiekkel -amint az várható volt - teljesen ellentétes véleményt hallhattunk. "Rendkívül szomorú vagyok, mert ismét bebizonyosodott, a túloldalon nem az ellenfelet, hanem az ellenséget látják bennünk. Folyton-folyvást az ellenséges hangulat keltése a téma, minden hangszeren megy a játék, amihez a jelek szerint egy szót sem szólnak a nagyurak -kezdett monológjába a Domino-BHSE mestere, Kovács István. -A mérkőzésről szakmailag nincs is értelme beszélni, itt pankráció volt, nem vitás. Nem mi keltettük ezt a hangulatot, nem mi tehetünk arról, hogy idáig fajultak az események. Elég csak Biros sérülését, vagy Hesz ütését említeni. A levonulás pedig mindent felülmúlt. Jól tudta a kolléga, ha az a négyes bemegy, megnyertük a mérkőzést, így hát szándékos cirkuszhoz folyamodott. És, hogy mi a legszomorúbb az egészben? Mindenki asszisztált ehhez, a bíróktól a szövetség elnökével bezáróan. Elkeserítő. A szabály szerint le kellett volna fújni az egészet, nem könyörögni a Vasasnak: uraim, jöjjenek már vissza, hát maguk még nyerhetnek is...Nevetséges. Ünnepnek indult, rendesen elrontották. Pontosabban a levonulós procedúrát követően még módjukban állt saját ünnepet is rendezni. Ha azt mondom, ez messze van a fair playtől, még finom voltam. Azt viszont mindenképpen megjegyezném, hogy edzőtársam lapjukban adott nyilatkozata messzemenőkig sértő, ha szerinte az volt a két ünnep közötti, a karácsonyfa alól kirángatott meccs kérdése, hogy ki a jobb csapat, akkor kérdem én, miért nem mondta előbb, és miért kellett egy jogos ítélet után levonulni? Ha tudtuk volna, hogy a Szuperkupán ilyen ellenséges hangulat vár ránk, nem jövünk el a mérkőzésre. És hadd tegyem hozzá, a Vasas egyik vezetője sem jött oda hozzánk, hogy megköszönjék, vártunk rájuk öt percet, és folytattuk a mókát. Mert móka, rossz móka volt ez az egész, amely nem használt, hanem ártott ennek a sportágnak"-így Kovács István, aki a folytatásról csak ennyit mondott: "Ha ez a módi, nincs más választásunk, fel kell vennük a kesztyűt, le kell alacsonyodni erre a bizonyos szintre..."

Ez több mint vérbeli meccs...

Ezt szeretni kellene

Szükségesnek látszik a versenykiírásba iktatni, hogy Török László műsorközlőként legyen jelen a Magyar Kupa márciusi és a bajnokság májusi végjátékában. Ha ugyanis rádióriporterünk kezében nincs ott a mikrofon szombat este, akkor disztingvált kifejezéssel élve keserű szájízzel távoztak volna a nézők a Komjádiból.

Így csak fejcsóválva.

Török verbális beavatkozásáig legalábbis úgy festett, fura véget ér az összecsapás, duda nélkül, parttalan medret adva az indulatoknak. A helyzet annyiban más mostanság, hogy volt - lett... - duda, némi mosoly is került az arcokra valahonnan, a felzaklatott lelkek legmélyéről, viszont az indulatok - nos, azok megmaradtak.

Azt eddig is tudtuk, hogy a vízilabda, mint játék alkalmatlan a gálázásra: a játék maga az acéltesteket öltött fizikai küzdelem, a másik sanyargatása már ifjan belekódoltatott mindenkibe, azaz csak úgy hagyni valakit centerezni, mint kosárlabdában, szinte képtelenség - nem is állna jól, valljuk be.

Maradna hát a küzdelem, s az ebből adódó izgalom - a Szuperkupát vívó két együttes esetében ez azonban vegytisztán nem jöhet létre. Nem, mert a két gazdasági vállalkozás vad versenyét olyan, nem ritkán mesterségesen gerjesztett indulatok élezik gyilkossá, amelyek miatt két ünnep között, voltaképpen igazi tét nélkül sem lehet egy "csak jó" meccset vívni. A háttérben zajló szövegelés forralja fel úgy a vért itt is, ott is, hogy a vízben bizonyos etikett-alapvetések sem érvényesülhetnek. Hogy egy ilyen meccsen (pláne) nem ildomos szidni a játékvezető édesanyját visszaúszás közben, folyamatosan. Hogy az edző nem szól az ellenfél játékosához, az pedig neki vissza. Hogy szögletből, negyed végén nem lövöm fejbe a nekem hátat fordító vetélytársat. Hogy nem egy kocsmai verekedésben is kirívónak számító technikával dolgozom, hanem vízilabdás módjára, a víz alatt, nem ámokfutóként, hanem legalábbis technikás "rejtettséggel".

Miközben tisztában vagyunk vele, hogy a póló kelléktárában a pofon, a fizikai fenyítés nélkülözhetetlen, ilyen szintű csapatoknál bízvást számon kérhető az elegancia. Mert lehet vízilabdás megoldást is keresni, akár kezdeményez valaki, akár bosszút áll. Hosszútávon ugyanis csak erre vevő a közönség - erre viszont nagyon! -, az alpári stílre nem.

Szombat este felrobbant néhány akna. Nem végzetes mennyiségben és amplitúdóval - figyelmeztetésnek ugyanakkor tán megtette ennyi. Az eddig lerakottakat gyaníthatóan úgysem lehet már felszedni, jó volna, ha a további telepítések abbamaradnának (hiú ábránd?).

Azon megfontolásból, hogy a sportág ritkán látott népszerűségnek örvend. Magyarán most még szeretik a játékot. Most még mosolyogva dúdolják az Európa-bajnokság remek kis nótáját.

A gond akkor lesz, amikor a refrén egyik sora könyörgő noszogatássá alakul át: hidd el, ezt szeretni kell...

AZ-CSG Nemzeti Sport 2001.12.31.