Az európai nemzetek közötti együttműködés kezdeteinek vizsgálatához jócskán a múltba kell tekintenünk. Több mint másfél évszázada Victor Hugo, a kiváló francia író már az "Európai Egyesült Államokról” álmodozott. 1848-ban ez persze nem volt realitás, hiszen Európa a történelem során sohasem volt teljesen egységes, ebben az időben is megosztva volt. Birodalmak, majd később öntudatos nemzetállamok alakultak ki az öreg kontinens területén, amelyek hol fegyverrel, hol csellel terjeszkedtek egymás rovására. A múlt század első felében ez az állandósuló szembenállás vezetett az első világháborúhoz, ahhoz a pusztításhoz, amelyhez foghatót addig még nem látott a földgolyó. De Európa nem tanult, az ideológiák elsöpörték a józan gondolkodást, és újra csak értelmetlen pusztítás lett a vége. Jött a második világháború, értelmetlen szenvedéssel, meg nem rendezett olimpiai játékokkal. A háború után a nyugat-európai államok első embereiben - legyenek bár a győztes oldal régi vagy a vesztes oldal új vezetői - végre tudatosult: együtt többre megyünk! És Nyugat-Európa az 1951-ben aláírt Európai Szén- és Acélközösségről (ESZAK) szóló szerződéssel elindult az integráció útján.
Elsődleges cél a fegyveres szembenállás kockázatának csökkentése volt, de a döntésben megjelentek olyan gazdasági és politikai okok is, amelyek a kontinens felzárkózását voltak hivatva elősegíteni a két szuperhatalom mellé. A katonai együttműködés kérdése a NATO 1949-es megalakításával megoldódott, gazdasági téren viszont számtalan új, a fejlődéshez nélkülözhetetlen intézkedésre volt szükség. Az új, főképpen gazdasági célokra épülő együttműködés következő lépcsője volt a sokat emlegetett Római Szerződés, amely 1957-ben köttetett hat állam (NSZK, Franciaország, Olaszország, Belgium, Hollandia, Luxemburg) részvételével. A szerződés kimondja a közös piac alapjaként szolgáló négy tényező érvényesülését, a munka (személyek), az áruk, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlását a tagországok között, valamint közös politikák kialakítását. Ilyen uniós politikát dolgoztak ki többek között a mezőgazdaságban, a közlekedésben. A sport nem kapott helyet e megállapodásban, a kultúrával együtt, mint társadalmi tevékenységet az unió - a tőle teljesen független - Európa Tanács hatáskörébe utalta. Nem is lett volna igazán logikus a sport beépítése az unió jogrendjébe, hiszen az EU kimondottan gazdasági célok megvalósítására szerveződött, és a sport ezekben az években még nagyrészt társadalmi egyesületek nonprofit tevékenységeként működött. A sport gazdasági szerepének erőteljes növekedése a 80-as években indult meg, ennek legfőbb oka a média megjelenése az ágazatban. Ebben az időben a médiaipari fejlődés már lehetővé tette a sportesemények megfelelő színvonalú közvetítését, és a televíziók ki is használták ezt a lehetőséget. Az elektronikus média behozta az otthonokba a látványos, nagy érdeklődésre számot tartó sporteseményeket. A fokozódó érdeklődés a sportesemények iránt a közvetítési jogok növekedését eredményezte, ez - a tavaly jelentkező médiapiaci problémákig - biztos bevételt jelentett a kluboknak. A csapatok működtetésére egyre több helyen sportvállalkozások alakultak, egyes futball-részvénytársaságokat be is vezettek a tőzsdére, valamint tömegesen megjelentek azok a hivatásos játékosok, akik már nem hobbiból sportoltak, hanem ez vált kenyérkereső tevékenységükké. Ezáltal nyugodtan mondhatjuk: ma már egyes sportágak a szórakoztató iparág részeként, üzleti alapon működnek az öreg kontinensen is.
Az élet tehát felülírta a jogalkotók szándékát, hiszen, ami elképzelhetetlen volt az 50-es években, az mára valósággá vált: a sporttal - a fentebb vázolt logika alapján - uniós szinten is foglalkozni kellett. De a helyzet nem volt teljesen egyszerű… A sport sajátos szabályai - például a külföldi játékosok szereplését korlátozó kvótarendszer - ugyanis több esetben is ütköztek az uniós alapelvekkel. Az első és talán legfontosabb teendő a személyek szabad mozgásának megteremtése volt a sportban, ezt a konfliktust az Európai Bíróság döntése rendezte az úgynevezett Bosman-ügyben hozott döntésével, amellyel sorozatunkban később bővebben foglalkozunk. Összegzésképpen az EU és a sport kapcsolatáról elmondható, hogy az amatőr alapon szerveződő sporttevékenységeket - köztük a nemzeti válogatottak mérkőzéseit - az unió nem szabályozza, a professzionális sporttevékenység viszont mint az üzleti szféra egyik ága az uniós joganyag hatáskörébe tartozik. Itt is érvényesülnie kell tehát az Európai Unió négy alapkövetelményének. Ezek megkerülhetetlen elvek, a sportszférának alkalmazkodnia kellett hozzájuk. Egyébként az unió minimális szinten szabályozza a sportot, közös sportpolitikára - az érintettek teljes egyetértése mellett - nincs szükség, a sportpolitika kialakításának joga továbbra is nemzeti hatáskörben marad.
Amennyiben pedig a közeljövőben az EU újonnan készülő alkotmányába bekerülne egy sportról szóló cikkely, az egyértelműen gesztusértékű tett lenne az unió részéről: a közösség ezzel deklarálná, hogy elismeri és fontosnak tartja a sport által képviselt értékeket, a sport társadalmi szerepeit.