FONTOS


  








atlanta1996 A moldáv páros mosolya az őrületbe kergette a kenus indiánt

Horváth Csaba: "A felső polcot átrendezem"

Horváth Csaba, a Csepel SC kenusa először 1993-ban indult világbajnokságon. Azóta annyi érmet (nem is akármilyet) szerzett a világversenyeken, amennyi egy közepes képességű nemzeti válogatottnak is becsületére válna. Három vébén tizenegy számban indult. A leggyengébb eredmény - kapaszkodjanak meg - egy ötödik helyezés. De volt közte három bronz- és hét(!) aranyérem is.

Mindez párosban és négyesben, mert az egyes nem az ő műfaja. Horváth Csaba (barátainak csak Indián) páros-specialista, állandó partnere Kolonics György. Rögtön az első közös fellépésük alkalmával, három éve Koppenhágában megnyerték az ötszáz méteres párost.

Ugyanazt a számot, amelyet 1995-ben Duisburgban, és kilenc napja Atlantában is. A nagy győzelem előtt egy nappal bronzérmet szereztek az ezer méteren, így Horváth először állhatott (először kellett állnia) a dobogó harmadik fokára.


Egy kételyt rögtön el kell oszlatni a kiváló párossal kapcsolatban. A közvélemény nagyobb része azt hiszi, hogy Kolonics a nyitottabb, a barátkozóbb, a közvetlenebb. Pont fordítva van, ami kiderült az olimpiai bajnok otthonában, Biatorbágyon is.

A Nemzeti Sportban eddig még soha nem jelent meg olyan cikk, amely egyedül Horváth Csabáról szólt volna, mert ugye a két kenust nem lehet "szétválasztani", szinte "ikrekként" kezelik, gyakran "összekeverik" őket. (Ennek persze nem örülnek, de már kezdik megszokni. A jövőben viszont egyenesen "szégyen" lesz, ha valaki nem tudja, melyik a Horváth, melyik a Kolonics.)

A kiváló sportember a legendás magyar kajak-kenusport tizedik elsőségének "felét" szerezte, amely tökéletes csattanója volt a sportág és a magyar küldöttség olimpiai szereplésének.

Édes otthon

- Pesti srác vagyok - kezdte Horváth Csaba. - Három éve költöztünk Biatorbágyra édesanyámmal és az öcsémmel. A tizenegyedik kerületbe vagyok bejelentve, ott is többször megfordulok.
- Csendes hely, annyi szent ...
- Tökéletesen alkalmas a pihenésre, a kikapcsolódásra. Az edzések között nincs is másra szükségem. Szerdán este óriási csinnadrattát rendeztek a tiszteletemre. A falu fúvószenekara és tánckara a Faluházban játszott, utána eljöttek hozzánk és kizárólag nekem zenéltek. Vagy hatvanan összegyűltünk. Felkutattam a lakásban levő összes whiskyt, amit elfogyasztottunk, közben beszélgettünk, megmutattam az érmemet. Aztán újra rázendítettek. Gyönyörű gesztus volt, meghatott.
- Mit szeret elsősorban az otthonában?
- Mindent, úgy ahogy van. A megszokott dolgokat, magát az otthont. Főleg, ha fáradt vagyok. Ha éppen nincs edzés, akkor azért mindig mehetnékem van.

Költözködések

- Mit vitt magával Atlantába?
- A nagy részét már előre elküldtük, úgyhogy alig volt csomagom. De a barátnőmtől kapott plüssoroszlánt és a barátaim ajándékát, egy plüsskacsát azért nem felejtettem itthon.
- Nem a faluban laktak. Mennyire volt olimpiai a hangulat?
- Eredetileg őgy volt, hogy az első estét a faluban töltjük. Mi hamarabb kimentünk a tóhoz, hogy jó szobánk legyen. Ki is választottunk egy hűvöset, de melléfogtunk, mert a mellettünk levő légkondiberendezés zúgása miatt nem tudtunk aludni. Két nap után cseréltünk Gyulayval és Bártfaival, ők füldugóval ugyan, de legalább aludtak. Egy emelettel feljebb költöztünk. A szobának csak a tetején volt ablak, amit nem lehetett kinyitni. Meleg volt, ráadásul az ablakon bejött a fény, ami zavart, mert ébren alvó típus vagyok. Ezért leragasztottuk az ablakot, de négy napnál tovább így sem bírtam. Zavart az is, hogy pici a tér, meg a srácok is nyüzsögtek. Nem mondom, hogy ez rossz, de én csöndre vágytam, olyanra, mint otthon, mert nekem a fontos versenyek előtt szükségem van nyugalomra, arra, hogy pihenni, regenerálódni tudjak. Nem vagyok kényes, nem idegesít még a bogarak zümmögése sem, de az alapvető nyugodt feltételek nem voltak meg, ezért kiköltöztem egy motelba, ahol néhány magyar edző is lakott. Emellett vibrált a levegő, mindenki a döntőről beszélt, túl akartak lenni rajta. Én nem tudok két-három napot időben "előugrani". Mindig csak azt tudom, mit kell csinálnom másnap. Nem gondolkodom előre. Szeretem "megélni" a nap minden egyes percét. Még a legrutinosabb versenyzők szemében is félelem tükröződött. Mindezt pszichikailag nehéz elviselni. Maga a verseny ugyanolyan, mint bármilyen másik. A körítés más, de az nagyon. Ennyiből érződött, hogy ez nem egy vébé, hanem olimpia.
- Olyan hírek terjedtek el, hogy Koloniccsal összeveszett a döntők előtt.
- Ezt csak kitalálta az egyik hozzá nem értő rádiós. Pénteken az ötszázas középfutamban nyertünk, de a másik futamban a románok és a moldávok is jobb időt mentek. Mi rosszul kenuztunk. A hangárban megvitattuk egymással a gondjainkat, én idegileg teljesen padlón voltam, persze becsúszott egy-két hangosabb, indulatosabb, csúnyább mondat is. A riporter foszlányokat hallott, s ebből "alakult" ki, hogy összevesztünk. Még soha nem vesztünk össze. Akkor is csal felspannolt állapotban voltunk. Ezen nem kell megütközni.

Háromszor szólt

- Az ezer méteres harmadik hely után ön nyugtatgatta, vigasztalta az edzőjét.
- Nem láttam, hogy ideges, csak tudtam, hogy az ötszázon jobbak leszünk, s ezt elmondtam neki is.
- "Olyan kemények leszünk, mint az orosz tél" - említette. - Miből gondolta, hogy így is lesz?
- Az ezren is "meghaltunk", de éreztem, hogy ötszázon többet ki tudunk majd adni magunkból, hogy jobb lesz a helyezés is. Ha az az ezer méter nem olimpia, vagy nem Amerikában rendezik, akkor azt is megnyertük volna. Hatalmas nyomás nehezedett mindenkire, mázsás teherként nyomta a vállunkat. Koló már indult olimpián, de együtt ez volt a bemutatkozásunk, át kellett esnünk a tűzkeresztségen. Lámpalázzal küszködtem, mindig eszébe jutott, hogy itthon csak az első helyet fogadják jó szívvel. Ez az egész így együtt agyonnyomott minket. A dobogón azért örültem annyira, mert felszabadultam, megnyugodtam, a bemutatkozás mindjárt bronzérmet hozott. Ekkor már tudtam, hogy ötszázon szinte repülünk majd.
- Visszaemlékezne élete legfontosabb száz és fél másodpercére?
- Nem taktikáztunk, mert nem is nagyon lehet, és nem hibáztunk. Nagyon bekezdtünk, rögtön felvettünk egy olyan optimális csapásszámot, amivel tudtuk, hogy végig bírjuk. Koló négyszáznál szokott "beszólni", s olyankor ráteszünk még egy lapáttal. Most háromszor szólt: háromszázötvennél, négyszáznál és négyszázötvennél.
- A hajó berúgásával nyertek?
- Nem. Az egész teljesítményünkkel, a berúgás az ötszáz része. Egy taktikailag jól felkészült egységnek ezt tudnia kell. Sajnos, Pulainál nem így volt, aki nem rúgta a hajót, a cél előtt szinte megállt. A mi berúgásunk fantasztikus volt.

Horváth ekkor mondta önmagukról az első dícsérő szót, elmosolyodott, tekintete a múltat fürkészte, gondolatban még egyszer "megélte" az utolsó húsz métert, majd folytatta:

- Háromszáznál mi vezettünk, de feljöttek a moldávok, aki húzott, az volt elöl. Talán mi rúgtuk jobban, vagy előbb a hajót, nem is tudom pontosan. Lényeg a győzelem.

Ebben a pillanatban nyilvánított másodszor érzelmet. Szélesen mosolygott. Pontosabban vigyorgott. Teljes szívéből örült a sikernek. Talán pillanatok alatt le is pergett előtte a pályafutása.
- És a beérkezés utáni harminc másodperc?
- Borzalom, rémálom. Rosszabb, mint napi négy edzés. Egymásra néztünk a moldávokkal, ők pedig mosolyogtak. Teljesen elbizonytalanítottak. Arra gondoltam, elvesztettük, te jó isten, ezek érzékelték ezt a kis különbséget is. Feltápászkodtam a hajóban, láttam, hogy Gyuri a céltornyot bámulja, vagyis a sorrendet fürklszi. Egyszerre történt, hogy üvöltött a magyar tábor, meg a Gyuri is mosolygott. Akkor tudtam, hogy olimpiai bajnokok lettünk.
- A moldávok mindig mosolyognak.
- Erre akkor nem gondoltam. Később jutott eszembe, hogy Szegeden is mosolyogtak, amikor megvertük őket. Ha én ennyivel kikapnék, nem lennék túl boldog. Lehet, hogy ők ilyenek? Arra még később jöttem rá, lehet, hogy nekik ez az ezüst olyan volt, mint nekünk a bronz. Valaki kiszámolta, hogy 18 centivel győztünk. Nem sok, de Kiss Balázs például tizenkettővel nyert.

Torta habbal

- Felfogta, amit tett?
- AZ emelvényen nem a győzelemnek örültem, hanem annak, hogy teljesítettük, amit elvártunk magunktól, s végre mehetünk haza. A dobogón gondolatban már otthon jártam. Ott a világ tetején nem tudtam úgy örülni, ahogy lehetett volna. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. A sikert később fogom átérezni.
- Mi várta itthon?
- Hatalmas torta kék tejszínhabbal, ami a Dunát jelképezte. Mellette tűz, indiánsátor, egy indiánkenu, amiben egy indián térdelt. Az voltam én.
- Átadta magát a pihenésnek?
- Nem jó egyik percről a másikra abbahagyni, ezért vállaltam szívesen a szolnoki bajnokságot. Végre egy olyan regatta volt, ahol nem volt tét, ahol nem volt muszáj győzni, amelyre nem kellett heteket készülni. A csepeli telepre még aznap lementem, amikor hazajöttünk. Hiányoztak a barátok, a társak. Magammal vittem az érmeimet is.
- Mit csinált a hazaérkezés óta?
- Semmit. Most ez a dolgom.
- Nyaralás?
- A barátnőmmel szeptemberben két hétre San Remóba megyünk, de átruccanunk Franciaországba is.
- Megnézte már a döntőt?
- Kétszer. De még sokszor megismétlem. Úgy tudom, Kolónál egy négyórás videokazettán az elejétől a végéig a döntő látható.
- Milyen volt kívülről?
- A technika rendben volt, a szépség már nem annyira, mint ahogy szerettem volna. Jó, hogy a legfontosabb versenyünket nyertük a legnagyobb csatában, a legkisebb különbséggel. Ez tetszik, ez teszi sporttá. Nagy meccs volt.
- Nem tudom, az elmúlt napokban volt-e arra idő, hogy Koloniccsal megvitassák a jövőt?
- Száz százalék, hogy folytatjuk a kenuzást. Négy éve vagyunk a világ élvonalában, ugyanennyi még feltétlenül bennünk van.
- "Időben" mindenképpen. Minőségben is lehet folytatni ugyanezen a szinten?
- Úgy gondolom, hogy igen. Lehet újabb négy évig a csúcson maradni.
- Mikor jár le a szerződésük Csepelen?
- Október végén. Egyelőre bizonytalan, hogy mi lesz utána. Vannak ajánlataink. ha rajtam múlna, akkor szívesen maradnék Csepelen.

Érmek reflektorfényben

Mi sem természetesebb annál, hogy előkerült a két érem, amely egy nagyszerű pályafutás két felbecsülhetetlen értékű "darabja". (Nem dicsekedett vele, csak megmutatta, mint mindenkinek, aki ellátogatott hozzá.) A díszdobozban lévő medáliákat szabad volt megérinteni, de a tulajdonos megkért rá, hogy a dobozból ne vegyem ki őket.

Aztán egy olyan fafaragású üvegablakos szekrényhez kísért, amelyben az összes, kenuzással kapcsolatos oklevél, érem, kupa, váza, tányér, megtalálható.

- Mindegyikről tudja, hol nyerte?
- A vébé és a felnőtt bajnoki érmekről igen. A többi esetében vannak hiányosságaim. Az alsó polcon a még gyermekkorban szerzett érmek sorakoznak. Eggyel feljebb a többi, a kisebb kupákkal, meg az országos bajnoki és a vébéérmek. A két utóbbit jól elkülönítettem a többitől. A vázáknak, nagyobb kupáknak csak a szekrény tetején jutott hely - adott útmutatást a bajnok.
- Hová kerül a két atlantai kincs?
- A felső polcot átrendezem, amelynek a közepére teszem a két legkedvesebbet. Úgy emelem ki őket a többi közül, hogy veszek égőket, s négy oldalról megvilágítom azokat ... Ez fantasztikus, még most se hiszem el, hogy megtörtént.

Válfi Tamás, Nemzeti Sport 1996.08.13.



ATLANTA.1996

  Schmitt Pál, MOB, ISM

  
KÉPEK

  

  
LINKEK

  ATLANTA 1996