|
|
| ||||||||||
|
Az amerikai iskola könnyed, lenyűgöző győzelme
Kiss Balázs: "Most kezdődik az igazi" 
Vannak, akik eleve szeretetre méltónak születnek.
Ha nem ismered személyesen, csupán nyílt, gyerekarcát látod, hát máris kedveled. Ha volt erőd, és végigvirrasztottad az olimpiai éjszakákat, és láttad, ahogy nyer, hát azonnal a szívedbe zártad. Igaz, a bajnokokat könnyű szeretni. De vajon odafigyeltünk volna akkor is, ha nem hajítja olyan messzire a kalapácsot? Azt hiszem, igen. Kiss Balázs már csak ilyen. Megjelenik valahol, mosolyog egyet-kettőt, szól néhány figyelemre méltó mondatot, ha úgy hozza az élet, dob egy hatalmasat a kalapáccsal, aztán csak úgy elvan. Mintegy százhúsz kilója ellenére sem tűnik óriásnak, inkább egy erőt sugárzó, boldog és kiegyensúlyozott életre való nagy gyereknek. Az olimpiából sem csinált különösebb faxnit. No nem, senki, egy pillanatig ne higgye, hogy nem vette komolyan. Dehogyis nem! Készült, edzett, igyekezett átformálni testét-lelkét arra, hogy alkalmas legyen a nagy győzelemre. De nem görcsölt, nem feszített, nem fehéredett el a szája széle. Versenyzett "csupán", és közben mindig az járt az eszében, amit az amerikai edzője, Dan Lange mondott: "Soha ne feledd, hogy az olimpián vagy. Ez nem egy akármilyen verseny. Élvezd ki minden pillanatát." Az atlantai Olimpiai Stadionban láttam versenyezni Balázst. És azóta próbálom magamban megfejteni a titkát, amit ő nyílván nem titokként könyvel el, hanem az élete, jelleme természetes megnyilvánulásaként. Beszélgettem vele meglehetősen hosszan, és többször is. Egyszer még úgy, hogy vélhetően egyike voltam az előtte ködszerűen összefolyó masszának, az arcokra nem bontott sokaságnak, amely körülvette őt a győzelme után. Aztán beszéltünk néhány ünnepi fogadás alkalmával is, ahol a magyar győztesek közt köszöntötték, ünnepelték és jutalmazták. Szeret csevegni, de végig figyel (tudom, érzem), hogy csak annyit áruljon el önmagáról, amennyit ő is jónak tart. Egy ideje már az is eszébe jut, hogy az újságíró leírja a szavait, és nem biztos, hogy az mindig a legpozitívabb értelmezést kapja. Ezért óvatos. És talán önvédelemből némileg bizalmatlan is. Született nyíltságát, a huszonévesek életkedvét, vidámságát azonban nem tudja (még szerencse!) levetkőzni. És pompás egy boldog, felszabadult bajnokot látni. Azt mondja Balázs, hogy amikor megnyerte az aranyérmet, és este egyedül maradt vele a szobájában, nézegette a zöld selyemszalagon függő súlyos medáliát és azon töprengett, hogy így szemtől szembe hogyan is állnak ők egymással. Mármint Kiss Balázs, a veszprémi születésű, Los Angelesben tanuló egyetemista és az olimpiai aranyérem. Aztán arra jutott, hogy az igazi értéket, a valódi "aranyfedezetet" a befogadó környezet adja meg. Az, hogy micsoda öröm szabadult fel az emberekből. Az, hogy a környezetében - számára már-már megmagyarázhatatlanul - mindenki sírt. "Még Csillag Levente is, képzeld, hát azt sem tudtam, mi baja. Ültünk a buszon hazafelé és csak nézett rám, nagy meghatódott szemekkel" - mondja nevetve, "hírbe hozva" at atlétacsapat egyik ifjú, tehetséges gátfutóját. Ebben nyílván nincsen semmi természetellenes, hiszen egy meghatott, ihletett pillanatban a férfikönnyek is inkább az ember dicsőségére, mint szégyenére válnak. Balázsnak azonban nyilván új volt ez a fajta emocionális megnyilvánulás. "Azt hiszem, az olimpiai bajnokság attól lesz az, ami, hogy annyian örülnek neki. Ha senki nem törődne vele, ha nem lenne boldog tőle rajtam kívül még annyi más ember, akkor mondd meg, miben különbözne egy sima bajnokságtól?" - kérdezi, és persze egyben a feleletet is megadja rá. Tény, hogy Balázs, aki hosszú évek óta egy ösztöndíjjal Kaliforniában él és tanul, némileg kívülállóként került a magyar olimpiai csapatba. Keveseket ismert személyesen, és őt is kevesen ismerték. Az viszont megható és feltűnő volt, hogy milyen hamar és milyen szeretettel fogadták be. Mondom neki, talán éppen az olimpiai csapat volt az első befogadó környezet az, amelynek a tagjai közül sokan egy perc alatt régi társukként kezelték. Láttam például, ahogy az atlantai reptéren szendvicsért állt sorba, és egy emberes adaggal lepte meg Ónodi Henriettát. Egyetért és fontosnak tartja megjegyezni, hogy milyen kellemesen érezte magát közöttük: "Sokan ebből a csapatból nekem a példaképeim voltak. Megvan még a szöuli olimpiai bajnokokat bemutató Képes Sport, eltettem annak idején, és most ott voltam egy társaságban néhányukkal. Vagy a barcelonai győztesek! nem hiszed el, de nekem kifejezetten szívdobogtató öröm volt Ónodi Henninek szendvicset venni." Balázs tehát itt van, velünk van, noha előfordul, hogy bizonyos esetekben nehezen emésztik meg, hogy mentalitásában inkább amerikaias. Látom, rosszulesik neki, amikor mindenki arról kérdezgeti, mennyi időt tölt még itthon, mikor megy haza Amerikába, hogyan képzeli el ott a jövőjét. Rendre válaszolja: "Én itt vagyok itthon. Én magyar vagyok. Én ide térek haza, a mamám veszprémi házába." Mondja, a legrémesebb az, amikor ráfogják, hogy már magyarul sem tud, és hogy akcentussal beszél. "Hát mondd meg nekem becsületesen: van nekem akcentusom?" "Van egy kicsit - válaszolom, mire elhűlve tiltakozik. De igyekszem megnyugtatni. - Ez hallás és hanglejtés kérdése. Van, aki könnyen átveszi a környezete hangsúlyozását, van aki sosem. Én például egy napig nem éltem Magyarországon kívül, de két-három hetes külföldi út után volt idegen, aki megkérdezte: hogy melyik országban élek és hogy mennyi ideje jöttem Budapestre. Majdnem leszédültem a szkről. Micsoda hülyeség, hogy nekem akcentusom legyen!" Bólogat, nagy bölcsen, igen, ez az a Balázs, aki a helyére tudja tenni önmagában a dolgokat. Fölvetem neki azt is: nyílván nem örült annak, hogy a győzelme utáni egyik nyilatkozata idehaza kicsit más értelmezést kapott. Merthogy nekünk egy olimpiai bajnokság eredményhírdetésekor a Himnusz és a nemzeti zászló az, ami kifejezi a hovatartozásunkat. S ilyenkor nem biztos, hogy mindenki arra gondol: milyen rendes fiú ez a Kiss Balázs, hogy gondolt az edzőjére is azzal, hogy szívesen látta volna a kedvéért az amerikai lobogót is. "Ez egy érdekes dolog, sajnálom, hogy sokan félreértették." Nagyon komolyan beszél, kicsivel halkabban és lassabban, mint eddig. "Úgy vagyok vele, hogy ha egy amerikai ember a legjobb tudásával segít egy magyart, hogy az győzzön, hogy az legyőzze akár az amerikai versenyzőket is, akkor ő ugyanúgy megérdemli az elismerést. Erre és nem másra céloztam azzal, hogy a magyar mellett szívem szerint látnám az amerikai lobogót is, és nem arra, hogy én magyar is vagyok, meg amerikai is." Ez persze világos, egyértelmű beszéd, látom, kezdi tanulni Balázs, hogy a természetes, első mondatait meg kell szűrnie azelőtt, hogy kimondaná azokat, hiszen nem mindenki van az ő gondolatvilágára hangolva. De az is az igazsághoz tartozik, hogy régen nem találkoztam hozzá hasonló, összetett gondolkodású, két lábbal a földön járó fiatalemberrel. Azt mondja, nem volt mindig ilyen, amikor elment az Egyesült Államokba, magában hordozta a görcsösséget, azt, hogy ő a világon a legfontosabb. " Láttam, hogy ez nem nagyon tetszik a társaimnak. Nem is igazán fogadtak be ezért. Az edzőm, Dan Lange pedig azt mondta: legyél előbb kellemes srác, jó haver, és majd csak aztán akarj jó atléta lenni. Így sokkal könnyebb. És azt is mondta, hogy abban a pillanatban otthagy engem, és nem érdekli, hogy mit csinálok a továbbiakban, ha vele nem viselkedem rendesen és becsületesen." Tény, hogy azt a könnyedséget, ami Balázsz jellemzi, s amitől többek között lenyűzöző volt az atlantai győzelme, valószínűleg az amerikai iskolának köszönheti. Kérdem, hogyan volt az egészhez annyi lelkiereje? És hogyan állt ellen a nagy versenyek bénító légkörének? Hiszen aki látta, lenyűgözve figyelte: mennyire vidáman veszi a dolgokat, s hogy van ideje és kedve is párbeszédre a közönséggel, illetve az ellenfeleivel. Azt válaszolja erre, hogy remekül érezte magát. És azért kommunikált a közönséggel, hogy ezt lássák a többiek is. "Most bezzeg már más a helyzet. Azt mondják, pimaszul fiatal képpel nyertem előttük. És most mindenkit az motivál, hogy engem megverjen. Azt hiszem, elég is volt az ünneplésből. Megyek Tatára, edzek napi kettőt, Szabó Ernő bácsi, az itthoni edzőm jön és segít. Most kezdődik csak az igazi versengés." Egyértelműen látszik rajta: ezzel jön el az ő ideje. Feldobja a versenyzés, a csata, élvezi, szereti a küzdelmet. Mindebből már elég sok mindenre lehet következtetni vele kapcsolatban, tudható, hogy milyen srác (ahogy Dan tanácsolta: kellemes), hogy milyen atléta (ahogy Atlantában láttuk: olimpiai bajnok), hogy miként gondolkodik sikerről, a máról és a jövőről. De vajon azért nem tudom-e róla, hogy ki ő mindezek mellett, mert messze a szemünktől él, vagy nem is igen hajlandó föltárulkozni? Nos, szerencsére az előbbi tétel látszik beigazolódni. Mert amikor arról kezdünk beszélgetni, hogy vannak-e konkrét tervei a győzelemért kapott pénzekkel, percek alatt föltárul Kiss Balázs, a magánember is. "Van előttem néhány rossz példa, hogy mit nem szabad csinálni a pénzzel. Ott van például Quincy Watts. Nyert, bejött neki egymillió dollár, és rögtön vett egy házat 990 ezerért. Aztán, hogy elfogyott a pénz, nem bírta fedezni a költségeket, elvesztett mindent. Szóval én most egyelőre rábízom egy szakemberre a pénzemet, forgassa, fialtassa meg. Azt hiszem, még a kocsimat sem cserélem ki újra." Hát, helyben vagyunk. Tehát milyen is az az autó? Apránként adagolja a részleteket. " Hároméves Ford Mustang. cabrio. Nagyon szeretem vezetni. 280 lóerő. Hozzám való." Mint ahogy érezhetően hozzá való a Los Angeles-i élettere is. Egy lakást bérel, nem messze az egyetemtől. "Két perc gyalog, harminc perc kocsival. Szóval választhatsz." Nincs kétségem afelől, hogy kocsival jár. És nem azért, mert lusta ... " Sokat vagyok a haverokkal, jó a társaság, de arra nagyon jó a külön lakás, hogy ha akarom, egyedül tudok maradni." Tanulással amúgy a saját bevallása szerint nem strapálja agyon magát. Veszprémben az ország egyik legerősebb matektagozatos gimnáziumába járt, így remek alapokkal indult, s miután kezdetben szorgosan járt az előadásokra, rájött, jóval kevesebb energiabefektetéssel is ugyanazokat az eredményeket képes felmutatni. Így aztán a felszabaduló idejét a barátaival tölti, esetleg videójátékon játszik, lézeng, ahogy mondja. Persze, egy percig nem hiszem még ezek után sem, hogy a USC diákja lopja a napot. Egyszerűen tud élni. És remek látni rajta, hogy ettől is boldog. Azt azonban csak akkor kérdem meg tőle, hogy van-e akivel megosztja az életét, miután többször is többes számban beszél: ketten meg lehet vacsorázni ennyiért, meg ennyiért ... " A barátnőm, Carrie golfozik az egyetemi csapatban. Persze velem is kipróbáltatta az ő sportját, na mondhatom, jó kis blama volt az első próbálkozásom." Aztán még kiderül: Carrie sem az olimpián nem volt ott, sem Magyarországon nem járt még. És eltelik most egy kis idő, amíg újra látják egymást. " Nem hoztam magammal, mert most majd csak utazgatok, meg versenyzem, és nem lenne időm eleget foglalkozni vele. Azt hiszem, többet érdemelne, mint azt, hogy a kísérőmként üldögéljen a szállodákban vagy a pályákon. De azért .. Szóval jó lenne, ha itt lenne. És ezt a sok csodálatos élményt velem együtt élné át. Az öröm akkor az igazi, ha meg tudod osztani azokkal, akiket szeretsz. Nem igaz?" Már hogyne lenne az! Hiszen bizonyságtételként éppen mostanság tárta elénk nyílt, nagy szívét, éppen ő. Boda Ildikó, Nemzeti Sport 1996.08.13. |
Schmitt Pál, MOB, ISM |
|||||||||
|
FONTOS
