|
|
| ||||||||||
|
Előtte a szürke fal, s csak ment, csak ment ...
Kőbán Rita: "Vállald, amilyen vagy" 
Mexikó, a világbajnokság után voltunk. Tehát szeptember, 1994 szeptembere. Álltam a Vígszínház előtt, s vártam. Persze, késett. Gondot nem csináltam belőle, várakozásban igen jó vagyok. Akármilyen távon - legyen az tíz, húsz, akár harminc perc.
Végül tizenkét perc lett a vége, messze nem új rekord, amolyan átlageredmény. Amúgy, "edzésből" nem rossz teljesítmény. Így aztán nem volt bennem tüske, amikor megérkezett. Örültem neki, ez minden. Az öröm pedig korántsem mérhető sportág. Szóval, Kőbán Rita. Ott volt, elnézést kért, én legyintettem, tényleg semmiségnek éreztem a késést. Olyannyira, hogy még arra is hajlandó lettem volna, hogy tisztelve a szokásait a Kolibribe üljünk be beszélgetni. Mit nekem saláták, mit nekem húskülönlegesség - gondoltam -, érezze jól magát, csak azt akartam. Ám, amikor kiderült, hogy a nevezett salátabárban nincs esélyem, hogy rágyújtsak, a szomszédos mexikóit javasoltam. - Kiülünk az utcára, jó, ha az egész kerület látja, hogy velem vagy ... - mondtam. -A sok-sok aranyad legalább növeli a pesztizsemet - tettem hozzá. - Óh ... - sóhajtotta, úgy, ahogy csak egy nő sóhajt, s mentünk a mexikóiba. - Tudod, az a fontos, hogy magadban rendet tegyél. Hogy jóban legyél saját magaddal ... Hogy vállald, amilyen vagy ... A többi már jön magától - mondta. Nem tudhatta, hogy éppen káosz van bennem, hogy nem szereten magamat, s így vállalni se vagyok képes, de a mondat ahhoz elegendő volt, hogy szó se essék a kötelezőről ("Hogy sikerült ... ?, Mit érez ...?, Hogyan tovább ...?"), inkább beszélgettünk. Saját magunkról. Az emlék (amellett, hogy örök), csaknem kétesztendős, ám a lényeg most is aktuális. Sőt. Most különösen az. Mert ugye, ha az ember nincs jóban önmagával, akkor aligha valószínű, hogy képes az álmai megvalósítására. Kőbán Rita 1996. ausgusztus 4-én olimpiai bajnok lett - egyesben. Tudta, mit akar, s amit akart, véghezvitte. Ilyenkor persze a lényegről, a legfontosabbról illik kérdezni őt. Én pedig jól nevelt vagyok, legalábbis törekszem rá. Westel-fogadás, az olimpia után. A (bajnok)nő úgy vonul be, ahogy kell, mellette a kutya. Fekete, spániel ("Csak egy spániel olyan, mint egy spániel" - ezt jól tudom), hivatalosan Roger, ám Arany Töfi névre is hallgat. A kérdés adott. - Mit szólt, amikor megpillantotta Atlanta után? - Az úgy volt, hogy elmentem érte Érdre, s nem hagyták hogy kiszálljak a kocsiból. Kiengedték a kutyát, aki tudta, érezte, miről van szó, s azonnal az autóhoz rohant. Nem volt könnyű dolga, gondold csak el, milyen lehetett úgy futnia, hogy közben derékból csóválja a farkát ... - Szóval, nagy volt a boldogság. - Annál valamivel nagyobbb ... A kutya most se boldogtalan, követi a gazdáját mindenhová. Jól nevelt. Decens. Kulturált. Semmi zaj, semmi követelőzés, csak mellette lehessen. Ötven-hatvan centi. Ez a legnagyobb távolság köztük. Aztán Kőbán Rita rám bízza. ("Amíg adok egy interjút ... Jó ... ?") Roger tudomásul veszi (magyarázat: nem az első randevúnk), régi kutyáshoz illően (persze, nekem is spánielem volt ...) kényeztetem, s arra gondolok, mi lett volna, ha ott a Lanier-tavon, az utolsó métereken nem sikerül ... Mert a hajrában nem Kőbán Rita vezetett. Aztán nekilódult, s én úgy éreztem, abban a hajrában benne van az elmúlt másfél esztendő ... Benne volt, hogy ezeken a métereken áll vagy bukik, megérte-e ... Megérte-e mindent föladni az olimpiáért ...? Utólag egyszerű: megérte ... Huszonnégy századon múlott ... Ha nem sikerül, Kőbán Rita akkor is ... Akkor is Kőbán Rita ... Szerintem, róla szólva ennyi elegendő. De sikerült. Ami pedig az utolsó métereket illeti: - Nem volt abban semmi .. Se az elmúlt másfél esztendőből, se a korábbi évekből, talán még belőlem sem ... Előttem a szürke fal és mentem, mentem, ahogyan csak bírtam. Jó, hogy így sikerült, de nem volt törvényszerű. Ahogy vesszük... Ha azt nézzük, hogy olimpia, döntő, finálé, ahol nnem számít múlt és jövő, csak azok a percek, másodpercek, amelyek eltelnek a rajttól a célig, akkor igaz, amit mond. A másik oldal pedig: ha valaki mindent alárendel annak, hogy mindenki másnál kevesebb percet, másodpercet töltsön el a vízen az adott fináléban, s sikerrel jár, akkor rend van. Lehet akármilyen a világ itt és most, létezik valami, ahol úgy történnek a dolgok, ahogy történniük kell. - Honnan veszed, hogy a többieknél nem az állt a középpontban, ki tudja mióta, hogy a legjobbak legyenek? - kérdezi. - És mi van akkor, ha tettem amit tettem, kihagytam, amit kihagytam, de nem sikerül? - Tényleg, mi van akkor ...? - Általában vagy bennem? - Hogy általában mi lett volna, azt sejtem, éppen ezért hagyjuk ... Ezek ünnepi percek ... Benned mi lett volna? - Az az igazság, hogy nem tudom. Nem tudhatom, hál' istennek ... Utólag, úgy, hogy sikerült, csak arról beszélhetnénk, hogy mit gondoltam előtte a kudarcról, az pedig most aligha érdekes. - Arra gondolsz, hogy ott fönn, az égiek már mindent jó előre eldöntöttek, neked nem volt más dolgod, mint eljátszani az előre megírt szerepet a forgatókönyv szerint? Mert, hogy ezt mondtad az olimpia előtti két héttel. - Ez így is van ... Tudtam, hogy többet nem tehettem az olimpiáért, mint amennyit tettem, ezért nem voltam ideges. Arról viszont fogalmam sincsen, nyugodt maradtam-e volna akkor is, ha nem én vagyok az első. Tudod, hogy van? Az ember már olyan, hiába tudja az eszével, hogy mindent megtett, nem hibáztathatja önmagát, rajta kívül álló dolgok döntöttek a sorsáról, érzelmileg sokáig képtelen földolgozni. Te még sohase élted át az értelem és az érzelem közötti konfliktust? - Dehogynem. És nagyon bosszantott. - Azt érezted, hogy nem vagy fölnőtt ember, semmit se ér, hogy az eszeddel tudod, mi újság, ugye? - Azt. - Ha megnyugtat, biztos én is így lettem volna vele, ha nem az enyém az aranyérem, de hagyjuk a témát, a feltételes mód akkor se szórakoztató, ha arról szól, hogy mi lett volna, ha nem ... Utólag mindig könnyű ... Állt a dobogó tetején, láttam, mosolyog, örül, ám mintha hiányozna nála a fölszabadultság. A túláradó öröm. A mindent elsöprő boldogság. - Fáradt voltam ... Iszonyatosan fáradt ... - mondja. - Buzgó Józsi mesélte, hogy amikor atyai jóbarátja, Lázár Péter nevelgetni kezdte az úszókollégiumban, elmondta neki, hogy az a legjobb, amikor mondjuk egy négynapos ifibajnokság után az ember este beül a műugrómedence melletti meleg vízbe, az uszoda kihalt, langymeleg nyáreste van, s kinyújtoztatva a tagjait arra gondol, hogy nyert három-négy-öt aranyérmet, tehát produkált valamit. Aztán, amikor Buzgó úr nyert három-négy-öt aranyérmet, beült a meleg vízbe, várta az iszonyatosan jó érzést, de nem jött ... Talán te is így voltál a dobogó tetején. Annyit gondoltál már arra a pillanatra, hogy amikor elérkezett, minden tesmészetes volt. - Nem tudom ... Fogalmam sincs, mi járt akkor a fejemben, azaz ... Beugrott, hogy csaknem egy esztendővel ezelőtt ugyanott a dobogó második fokán álltam. Az előolimpián ... - Zavart? - Tavaly? Dehogyis ... Nem készültem arra a versenyre, csak az volt a fontos, hogy lássam a helyszínt. Nem is értem, miért jutott eszembe az előolimpia a dobogón. Talán, mert tudtam, hogy nem kapcsolhatok ki, hiszen ott volt még a páros Mednyánszkyval ... Alig egy óra volt az egyes és a páros rajtja között. Az idő gondosan beosztva, hiszen bele kellett férnie sok mindennek, legyen elég csak az eredményhírdetésre és a pihenésre utalnom. Sógor Zsolt, aki a Lanier-tó mellett a biztonságiaknál szolgált, mindent megszervezett. Megbeszélte a kollégáival, hogy mindenkitől elzárják Kőbán Ritát, pihenje ki magát, amennyire csak lehet az újabb finálé előtt. A szakemberek szerint egy olyan hajrá után, amilyet az egyesben produkált, napok kellenek ahhoz, hogy tökéletes állapotba kerüljön valaki. Akkor csupán percek jutottak rá. Negyedik hely lett a vége. - Jobbak voltak nálunk, akik megelőztek bennünket, ennyi az egész. Hogy kevés idő lesz a pihenésre, azt előtte is tudtuk, tudtam, igyekeztünk, igyekeztem úgy készülni, hogy minden a lehető legjobban menjen. Ennyire futotta. Kihajtottam magam párosban is, ennyit tehettem. Az egyébként nyilvánvaló volt, hogy az egyes fáradalmait képtelenség száműzni nem egészen egy óra alatt. Hogy olimpiai bajnok lett, tulajdonképpen természetes. Már amennyire az ilyesmi magától értetődő lehet. A kívülállónak persze mindenképpen az, a drukker azt mondja, hogy iksz vagy ipszilon esélyes, s amikor valóra váltja az esélyeit, csak bólint. "Tudtam, hogy így lesz, még szép, hogy nyert ..." Szóval - mert közhelyek nélkül nem megy - az esélyesség terhe"... - Egyesben két esztendeje három számban voltam világbajnok, tavaly kettőben, ezek után mire föl hárítottam volna el, ha azt mondták: "Olimpiai bajnok leszel ..." Azzal együtt, hogy tudom, az emberek mifelénk rosszul tűrik, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy várják, miért ne vállaltam volna, hogy esélyes vagyok? Gondolod, hogy jobban örültem volna, ha legyintenek rám, mondván, hogy "Ezerszer volt már világbajnok, az igaz, de úgyse lesz első az olimpián ...!" Meg aztán én se voltam másképpen, mint a kívülállók: arra készültem, hogy olimpiai bajnok legyek. Ezek után, mire föl tiltakoztam volna? Azt, hogy esélyes vagy el kell viselned. Nem szabad túlságosan mélyen átélned, elegendő, ha meghallgatod, elmosolyodsz és továbbmész. Csinálod a dolgod a legjobb tudásod szerint. Az olimpia előtt ígért. No, nem az olimpiai elsőséget, saját magának tett fogadalmat. Pontosabban az izmainak, az idegeinek. - Ha túl leszek Atlantán, elmegyek valahová, talán Balfra, s befekszem az iszapba. Elengedem magam, pihenek, akármit is hoz a jövő, csak úgy vághatok neki a dolgaimnak, hogy újra friss vagyok. Pontosan tudom, hogy az elmúlt esztendőkben szinte kizsigereltem a szervezetemet. Az ilyesmi nem megy büntelenül - mondta még Dunavarsányban. - Miért éppen Balfra? - Ez jutott eszembe ... De ... De, az iszap a lényeg ... Meg a pihenés ... A semmittevés ... Nagyon sokáig ... Elhatároztam, hogy a pihenésben is olimpiai bajnok leszek. Érzem, hogy jók az esélyeim... Malonyai Péter, Nemzeti Sport 1996.08.13. |
Schmitt Pál, MOB, ISM |
|||||||||
|
FONTOS
