|
|
| ||||||||||
|
Barangolás egy csepeli képtárban
Kolonics György: "Én vagyok az egyik bajnok!" Fogadás. Az olimpia utáni ünnepélyes fogadások egyike. A bejáratnál egy csinos hölgy álldogál és üdvözli a meghívottakat. - Ön honnan jött? Melyik céget képviseli? Mi járatban? - satöbbi, satöbbi. A sorban Kolonics György a következő. - Elfelejtettem elhozni a meghívómat - mondja, mire a hölgy kérdőn néz rá. Látszik rajta, hogy tanácstalan. Az újdonsült kenus olimpiai bajnok is az. Hirtelen eszébe jut a varázsszó. - Én vagyok az egyik olimpiai bajnok - mondja. És az út megnyílik előtte. Ha valakire azt lehet mondani, hogy végtelenül szerény, akkor Kolonics Györgyre feltétlenül ráillik a jelző. A sikeres duisburgi vb után is úgy nyilatkozott, hogy a "nyolc világbajnoki aranyérmem érett emberre vall, de én még valójában gyerek vagyok." Szerény és roppant zárkózott. - Ha nem akar elmondani valamit, akkor hiába faggatom, képtelen vagyok kihúzni belőle bármit is - mondja az édesanyja, Erzsébet. Ugyanakkor nagyon kötelességtudó. Az anyuka szerint ennek a tulajdonságának köszönheti, hogy eljutott idáig. Meg annak, hogy borzasztóan szeret kenuzni. Régen a testvére, Erika kajakozott. - Az volt a család állandó hétvégi programja, hogy a versenyeket jártuk - folytatja az édesanyja. - Testületileg, trabantostul jártuk a vidéket, volt, amikor sátorban aludtunk, nappal pedig szurkoltunk a gyerekekért. - Egyetlenegyszer bliccelte el a futást - meséli idősebb Kolonics György, az édesapa. - Hárman indultak útnak, és úgy tudták, hogy az edzőjük, Ludasi Robi nem megy utánuk. Lefeküdtek hát egy kicsit napozni. De Robi utánuk osont. Egy hét eltiltás lett a vége. Majd megőrült itthon, nem találta a helyét. Szóval, a fogadás. Az a bizonyos fogadás és az a bizonyos varázsszó. - Én vagyok az egyik olimpiai bajnok - mondta. Ízlelgette a szavakat, az érzést, a siker gondolatát. Még olyan felfoghatatlan, még csak most nemrég történt. De megtörtént. Megvalósult az álom. - Ha valamit a fejébe vesz, akkor azt véghez is viszi - mondja a testvére Erika. - Tudja, hogy mit akar, és ami rajta múlik, azt meg is csinálja a cél érdekében. Nem tudom, hogyan bírja ... Nagyon becsülöm érte. Én feladtam. Az öccs - aki, noha más csoportban edzett, mindennap felevezett a másik öbölbe, hogy annyit mondjon a növérének: "Helló, Eri!" - szerencsére folytatta. Csepel. A kajak-kenu szakosztály vízitelepe. Aznap, amikor az "aranygép" megérkezett Ferihegyre. A bajnokok először hazalátogattak, de néhány óra múlva már ott vannak a vízitelepen. A telep közepén, az öltözőépületekkel, a konditeremmel és a főépülettel közrefogott területen hatalmas asztal és néhány kerti szék áll. Szakosztályvezető, telepvezető, edzők, kenusok, családtagok és hobbikenusok ülik körbe az ünnepi asztalt. Kolonics György érkezik. Kezében hátizsák, benne felbecsülhetetlen érték. A két érem. A boldogságban fürdő csepeliek közrefogják az újdonsült olimpiai bajnokot, és természetesen követelik, ami jár nekik... Koló - ahogy mindenki hívja az olimpiai bajnokot - először egy fehér nejlonzacskót vesz elő, a zacskóból előhúz egy gyönyörűszép, vörösesbarna dobozt, abból pedig az érmet. Áhítattal tartja kezében a csodaszép "ereklyéket". - Hadd nézzük - mondják a boldog csepeliek, és ahogy híre megy, hogy itt a bajnok, és itt vannak az érmek is, egyre többen futnak oda hozzá. Egy maszatos kisfiú kerül sorra. - Én is megnézhetem? - kérdezi. - Csak ha tiszta a kezed - mondja Koló nevetve, és már a kis maszatos kezében van az érem, és simogatja, ahogy egy néhány hónapos csecsemőt illik simogatni. A humor sem áll messze tőle, csak ... - Csak az ember ne akkor zargassa, amikor ideges - így Erika. - Mert akkor magába zárkózik, és nem lehet hozzá szólni. - A versenyek előtt minden idegszálával a feladatára összpontosít - folytatja az édesapa, - olyankor nagyon nehéz elviselni. De hát annyi baj legyen ... Kibírjuk. - Nagyon sokat voltam vele kiskorában, pelenkáztam, dajkáltam - meséli Erzsi néni, a nagymama. - Mindig is nagyon rendes gyerek volt, és olyan, de olyan kitartó... Alig láttuk itthon, mindig edzésen volt, de megérte .. Kifejezhetetlen boldogságot éreztem, amikor győzött. Csak sírtam, sírtam és sírtam ... Én a végletek embere vagyok, vagy sírok, vagy nevetek. Most volt alkalmam sírni bőven - de ezúttal a végtelen boldogságtól, amit a kisunokám szerzett nekem. A kisunoka, aki ha hazatelefonál, soha nem mulasztja el megkérdezni, hogy hogy van a nagyi. A Körcsarnok parkolója, az "aranygép" utasainak érkezése. A buszból kiszállnak a kék egyenruhába bújt olimpiások, köztük a bajnokok is. Kolonicsék nehezen akadnak egymásra. Aztán végre meglátják egymást. A többi érkező már régesrégen szeretteivel beszélget, akadnak olyanok is, akik már a kamerák előtt válaszolnak a riporterek kérdéseire, amikor azt látni, hogy egy lány őrült iramban megindult egy olimpikon felé. A landolás jól sikerült. Erika nagyon-nagyon örült öccsének. - Azért is boldog voltam, hogy nyert, de annak szinte jobban, örültem, hogy épségben hazajött - meséli. Annyi rossz hír hallatán talán a kelleténél is jobban izgult érte a család. - Noha én és kajakoztam - magyarázza Erika - , alig voltunk együtt gyerekkorunkban, mivel én más csoportba kerültem. Ennek ellenére jó testvérek vagyunk. Vannak olyan pillanatok is, amikor barátok vagyunk ... Ehhez az kell, hogy elkapjam azokat a perceket, amikor gyuri hajlandó megnyílni. Ez nem túl gyakran fordul elő, viszont ha igen, akkor nagyon-nagyon jókat lehet vele beszélgetni. - Nagyon félénk kisfiú volt és roppant érzékeny - jegyzi meg Szekeres Jánosné, Margit néni, aki az általános iskolában az osztályfőnöke volt. - Emlékszem karácsony volt, és én Gyurit húztam. Napokig törtem a fejem, hogy mit vegyek neki, de semmi sem jutott eszembe, hiszen én nem vagyok jártas a kenu világában. Egyszer csak beugrott: meglepem A kis herceggel. Így is történt. Amikor átadtam neki a könyvet, együtt lapoztuk fel azt a híres részt, amelyik úgyy kezdődik, hogy "Jól csak a szívével lát az ember ..." Nagyon tetszett neki. Annyira meghatódott, hogy könnyes lett a szeme. Az egykori osztályfőnök, aki matekot és éneket tanított Kolonics Györgynek, úgy emlékszik vissza, hogy már tizenegy-tizenkét éves korában roppant céltudatos volt. Tóth Istvánnal, a testnevelő tanárjával sokat beszélgettek róla, mert kitűnt a többiek közül. Komolyságával, felnőtt gondolkodásával. Nem, nem volt eminens, noha a jó tanulók közé tartozott. De volt benne valami ... - Más volt, mint a többiek, igaz, az egész osztály különleges volt - folytatja Margit néni. - Az egyik osztálytársát például nost hívták meg a Sorbonne-ra tanítani. Szóval, rendkívül jó képességű gyerekek kerültek a kezem alá, de Gyuri kitartásával mégis kitűnt. Biztosan furcsán hangzik, hogy csupa jót mondok róla, de egyszerűen nem mondhatok mást. És még annyit hadd említsek meg, hogy a családjának is nagy szerepe van abban, hogy ilyen sokra vitte. Mindig biztos háttér volt mögötte ... Most az olimpián nagyon szurkoltam érte. Eddig is minden nagy versenyét végignéztem, de most különösen drukkoltam neki. A nyolcvannyolc éves édesapám vasárnap délelőtt templomban volt, amikor megérkezett és leültünk nézni Gyuri futamát, akkor árulta el, hogy imádkozott ére a misén. Az Úr meghallgatta a fohászt. Az olimpiai kajak-kenu versenyeinek helyszíne, a Lanier-tó környéke. Vége a kenu kettesek ötszáz méteres versenyének. Az első helyen a magyar hajó haladt át a célvonalon. A hajóban Kolonics György és Horváth Csaba ... A célba érkezés utén a lelátó elé eveznek, üdvözlik a szurkolókat, aztán a stég felé veszik az irányt. Már ott várja őket Ludasi Róbert, a mesterük. Szeme könnyes. A hajóból kiszállnak a fiúk. Kolonics odamegy és csak annyit mond az edzőjének: "Kosz, Robi!" - Ebben minden benne volt - emlékszik vissza Ludasi Róbert - ő ilyen ... Még az olimpia előtt számolgattam, hogy éppen tíz éve foglalkozom vele. A világ egyik legtehetségesebb kenusa és emellett nagyon elszánt. Csak ne lennének azok a nehéz időszakok, amiről már a család tagjai is beszéltek ...! - Minden apróságra odafigyel - mondja a mester -, de annyira, hogy az már túlzás. Mindennek milliméterre és szátadmásodpercre stimmelnie kell, csak akkor nyugodt a lelke. Na, ilyenkor már nem könnyű vele .. De amúgy ... És a mester ismét nehezen találja a szavakat. Akárcsak akkor, a Lanier-tó partján. - Nagyon nehéz a Kolót jól megismerni - gondolkozik el Vass Pista bácsi, a csepeli kajak-kenusok, így nagybetűvel: MINDENESE. - Annyi azonban számomra is világos, hogy roppant tisztelettudó és nagyon szorgalmas. Ha viszont valami nem úgy megy, ahogy ő eltervezte, az nagyon bosszantja. Amúgy egy nagy gyerek... Egy nagy, szeretnivaló gyerek. A csepeli vízitelepen családias a légkör, nincs helye az ellenségeskedésnek, nagy szerepük van viszont a megszokott kis zugoknak, a lerobbant, de emlékeket hordozó szobáknak és öltözőknek. - Azt hiszem, nagyon jól érzi magát itt Csepelen - folytatja Vass Pista bácsi. - Nagyon ragaszkodik a megszokott környezethez. Meg hát nincs olyan kérése, amit ne teljesítenének. Neki három-négy-öt kézvédő kell, mindig túlbiztosítja magát. De hát én megcsinálom, amit kér, mert az ő küzdelme megalkuvás nélküli ... És én meghajlok előtte... Azt hiszem, Vass Pista bácsi nincs egyedül. Szolnok. Országos kajak-kenu bajnokság. Kolonics György a Tisza egyik holtágának parján ül, a cikk kéziratát olvassa. Hol mosolyog, máskor kérdőn néz fel a papírból, hol meg azt mondja: "Erre nem is emlékszem ..." Majd visszaadja a papírt: - Azt nem is mondták, hogy milyen szép és okos vagyok - mondja, - azt viszont húzd ki, légy szíves, hogy nehéz elviselni ... - és nevet. Mosolya felszabadult. Joggal ... 1996.augusztus 4-én olyan dolog történt vele, ami csak nagyon keveseknek adatik meg ... Tamás Rita, Nemzeti Sport 1996.08.13. |
Schmitt Pál, MOB, ISM |
|||||||||
|
FONTOS
