DÁNIA 31 (14) - MAGYARORSZÁG 27 (16)
Superdome, 11 000 néző. Vezette: Garcia, Moreno (franciák)

DÁNIA
RANTALA (kapus), KOLLING 5, Vestergaard 1, C. ANDERSEN 7 (3), Kjrgaard, Frölund 5, HOFFMANN 11, Petersen (kapus), Bittzau 1, Kjrskou 1
Szövetségi kapitány: Jan Pytlick

MAGYARORSZÁG
FARKAS A. (kapus), BALOGH B. 7, Siti B. 3, Zsemberyné, Kökény, Farkas Á. 3 (1), Pigniczki 1, Pádár 1, Deli 1, Radulovics 9 (3), Lőwy 2
Szövetségi kapitány: Mocsai Lajos

Hétméteresek: 3/3, ill. 4/4
Kiállítások: 4, ill. 2 perc

Az eredmény alakulása. 2. p.: 2-0, 6. p.: 5-2, 10. p.: 7-5, 17. p.: 8-8, 21. p.: 8-11, 24. p.: 12-12, 31. p.: 14-17, 42. p.: 16-22, 51. p.: 23-23, 53. p.: 24-23, 56. p.: 26-26, 59. p: 30-26

Felvirradt a nagy nap. A nap, amelyre minden magyar kézilabda-rajongó várt. Nagyon-nagyon hosszú ideje. Olimpiai döntőt játszott a női kézilabda-válogatott.

A sportág 1965-ben érte el a legnagyobb sikerét, amikor a nemzeti együttes a szakág kispályás történetében első és eddig egyetlen alkalommal megnyerte a világbajnokságot. Az olimpiákon két bronz a termés, még 1976-ból az első, a legutóbbi, atlantai olimpiáról a második. Utóbbi csapatban is szerepelt a jelenlegi magyar keretből Farkas Andrea, Kökény Beatrix, Kántor Anikó, Nagy Anikó, Pádár Ildikó és Siti Beáta.

Ők tehát mindenképpen fényesebb érmet hoznak Sydneyből, mint négy évvel ezelőtt. Ez bizonyos volt már a kezdés előtt. Csakhogy mindannyian úgy voltak vele, ha már eddig eljutottak, lehetőleg arany legyen az az érem.

Amelyből már van a dánoknak. Az északiak nem aprózták el. Amikor eljutottak az olimpiára, meg is nyerték. Egyszer szerepeltek, ők a címvédők. Az atlantai csapatukból vasárnap a magyar válogatott ellen kifutott a Superdome parkettjére Rantala, Camilla Andersen, Kjžrgaard, Bżttzau, Hoffmann és Kolling. Hat érmes itt, hat ott.

Az elődöntőben mutatott teljesítmény alapján a magyar válogatott minden tagjának megvolt az oka arra, hogy higgyen benne: ezúttal az ő nyakába kerül a legfényesebben csillogó medália, az olimpiai arany.

Rettegtek Radulovicstól

Az sem szólt feltétlenül ellenünk, hogy a legutóbbi olimpia sztárjai közül nincs már itt a legnagyobb: Anja Andersen. Sem a csodakapus Lauritsen, sem a mágikus tréner, Ulrik Wilbek. Az utolsó emlékeink is szépek az ellenfélről, a tavalyi világbajnokság ötödik helyéért rendesen megvertük, 35-27-re.

Ami a dánok hitét erősítette: ahhoz a decemberi vb-helyosztóhoz képest visszatért a csapatukba a két káprázatos szélső, Anette Hoffmann és Janne Kolling. S hogy mennyit tettek az olimpiai döntőért, mi sem példázza jobban, mint hogy a döntő előtt kihirdetett olimpiai All-Star-együttes két szélsőjét Anette Hoffmann-nak és Janne Kollingnak hívják.

A magyar válogatott egy kivételével ugyanazzal a kerettel készülődött a döntőre, mint karácsony előtt Lillehammerben. Az az egy eltérés viszont jelentős. Bojana Radulovicstól kellőképpen rettegtek Sydneyben az ellenfelek. Teljesítménye alapján az All-Star-csapat jobbátlövőjének a magyar válogatott kézilabdázóját jelölték. Az exjugoszláv zseni igazolta, hogy minden erőfeszítést megért a honosítása. (Radulovicson, Kollingon és Hoffmannon kívül két norvég - Tjugum és Grini -, valamint a francia Pecqueux-Rolland és a dél-koreai Ri Szang Eun került az álomcsapatba.)

Mocsai Lajos nem változtatott a norvégokat szenzációs játékkal verő csapatán. Ez azt jelentette, hogy a sérült Nagy Anikó mellé Kántor és Kulcsár ült fel a lelátóra.

Társaik roppant feldobott állapotban léptek a küzdőtérre, értesültek ugyanis a kajak-kenu-sikerekről, és az sem maradt sokáig titokban, hogy a pólósok is nagyon, de nagyon jól állnak a saját döntőjükben. A csarnok hangulata a megszokott volt. Olyan eseményeken, amikor a dán nemzeti kincs, a női kézilabda-válogatott játszik szerte a világban, rendszeres a telt ház, az eksztázisig felfokozott hangulatban ünneplő szurkolótábor. A több mint tízezer néző között ezúttal rengeteg magyar volt, akik frenetikus hangpárbajt vívtak az északiakkal.

Minden méltó volt tehát az összecsapás tétjéhez, iszonytató hangorkánban indította útjára a labdát a legnagyobb dán sztár, Camilla Andersen. A címvédő pedig a szokott magabiztosságával kezdte a finálét. Jan Pytlick csapatának az elmúlt években bőven volt alkalma hozzászokni a forró hangulatú döntőkhöz, hiszen 1993 óta hatodik alkalommal szerepelt valamelyik világverseny utolsó találkozóján a dán válogatott.

A rohanást a dánoknak találták ki

Kolling 31 másodperc elteltével igazolta, hogy helye van a torna álomcsapatában. Okosan pattintott a szélről a hosszú sarokba. Aztán a következő dán támadásból Hoffmann is betalált a másik szélről. Egy perc sem telt el és 2-0-ra vezetett az ellenfél. Ám hogy az "All-Star"-ok kiválasztóinak jó szeme van, azt Radulovics azonnal igazolta. Parádés góllal csökkentette a hátrányt. Öt perc sem telt el a döntőből és 5-2-re elhúztak a dánok. Félelmetes tempóban cikáztak a hatosok között a csapatok, és ez nem nekünk kedvezett.

A magyar együttes nem tartozik a lassúak közé, de ezt a rohanást a dánoknak találták ki. Az látszott, ha rendezetlen védelmünkre vezethetik rá a labdát a villámsebes szélsők, akkor nincs esélyünk ellenük. De az is nagyon hamar kiderült, ha fel tudunk állni a hatosunk előtt, akkor nincs igazán ötletük a piros-fehér mezeseknek. Zsemberyné, Siti és Farkas Ágnes már a találkozó elején tudatosította néhány "maflás" segítségével az ellenfél játékosaiban, hogy nem fizetődik ki sokat szaladgálni a mi kapunk környékén. Egy ilyen után a beállós Kjžrgaard fölöttébb csúnyán nézett Farkasra, pedig a magyar átlövő védekezése nem haladta meg az ebben a sportágban elfogadott kereteket.

Hogy a dánok ne tudjanak elhúzni a mieinktől, Mocsai Lajos idejében időt kért, és elmagyarázta, hogy a "Veszprém" és a "Barcelona" néven futó figurát erőltessék a lányok. Hogy ez pontosan mit jelent, azt kívülálló nem igazán értheti, de az ezúttal fehér mezben pompázó hölgyeink nagyon jól tudják. Arra is felhívta a figyelmet a kapitány, hogy "Párducnak" többet kell zárnia, a szélsőknek meg sokkal gyakrabban keresztbe futniuk.

"Párduc", alias Pádár Ildikó attól kezdve elkezdett példásan zárni, a szélsők, főleg Balogh meg rendszeresen beszaladozni a dán védők közé, ezzel okozva nem kis riadalmat a soraikban. A még nagyobb pánikot Andersenéknél az okozta, hogy a zárásokból teremtett helyzetekből Bojana Radulovics rendszeresen átlőtte a blokkot, Lene Rantala, az egész olimpia legjobb hatásfokkal halászó kapusa - a torna során a kapujára irányuló 223 lövésből 85-öt megfogott, ez 38 százalékos teljesítmény - pedig ezen alkalmakkor pusztán a hálóból szedhette ki a labdát.

Már vezettünk is

Amikor a jobbátlövőnkre mégis odaért az ellen, akkor Farkas bombázott a jobb ficakba, vagy Siti repült be igen eredményesen. Az események kezdtek úgy alakulni, ahogy csak remélni mertük. A döntő folyamán először a 17. percben egyenlített a magyar válogatott, méltóképpen adózva az ünnepnek, Radulovics itteni ötvenedik találatával. S hogy a jókedvünk tovább fokozódjon, arról is a Dunaferr bombázója gondoskodott. Következő akciónk során már vezettünk is az átlövő átlövéséből. A meccsnek ebben a szakaszában Siti remekül irányított, mindenképpen szerette volna megmutatni eljövendő ikasti csapattársainak, jó vásárt csináltak azzal, hogy a nyáron szerződtették.

Mindeközben a másik oldalon Farkas Andrea lehúzta a rolót. A kapusról a műfaj egyik legnagyobbja, Bíró Imre nemrégiben azt mondta, Andreának olyanok a reflexei, ha "fejben" ott van, nem lehet neki gólt lőni. Hát most ott volt.

Mivel elöl és hátul is ment minden, ahogy elterveztük, nemsokára azon kaptuk magunkat, hogy Farkas Ágnes hétméterese után, tíz perccel az első játékrész lefújása előtt három góllal mi vezetünk. A dánok talán nem is jutottak volna el a kapunkig, ha az egyébként végig kifogástalanul bíráskodó francia játékvezetői páros nem állítja ki két percre Baloghot.

De kiállította, válaszképpen egy kétkezes lökésre, s mert így Anette Hoffmann-nal szemben nem maradt védőnk, a szélső négyszer egymás után is megtalálta az utat a magyar kapuig. Mindjárt másképp festett az eredményjelző: 12-9-ről három perc alatt 12-12-re váltott. A megelőző felirat minden magyarnak sokkal jobban tetszett. Sőt, Kolling révén egy villanásra a dánok visszavették a vezetést.

Ez a magyar csapat azonban ezen az olimpián már töbször is bebizonyította, hogy van tartása. Balogh Beatrix, talán azért, hogy mindenképpen jelezze a dánoknak, visszajött a pályára, kétszer is beköszönt Rantalának, majd Radulovics és Farkas lőtt át, ahogy kell. A félidőre így 16-14-es magyar vezetéssel vonultak le a csapatok.

Azaz a magyarok csak a cserepadig. A norvégok ellen már bejött, hogy a csarnokban maradunk a szünetben, hadd pukkadjon meg az ellenfél: nekünk nincs szükségünk arra, hogy elvonuljunk a figyelő tekintetek elől.

Összesen két gólt kaptunk

Ami ezt követően történt, arra nehéz szavakat találni. A magyar válogatott olyan teljesítménnyel nyitotta a második félidőt, amilyenhez foghatót csak a norvégok elleni elődöntőben mutatott. A Radulovics-Balogh jobbszárny ötször egymás után az őrületbe kergette a dán védelmet, mindeközben a Pigniczki helyére pályára lépő Lőwy Dóra első labdaérintéséből pimaszul "megcunderezte" a labdát, Rantala a földet verte tehetetlen dühében. A mi hálónk előtt Farkas Andrea csak azt nem fogta meg, ami nem ment a kapujára. Próbálkozhattak átlövésből, betörésből, szélről, ziccerből, "Sammy" "fogott, mint a festék". (Idézet Siti Beátától.) A második félidő első 16 percében összesen két gólt kaptunk.

Amikor a magyar kapus az addig hibátlan Hoffmann ziccerét is kiütötte, majd két kézzel megfogta Camilla Andersen átlövését, úgy tűnt, minden hitüket elvesztik a dánok. Nem segített rajtuk az időkérés sem, kidolgozatlan helyzetekből lövöldöztek "égbe-világba". A csapatkapitány, Tonje Kjžrgaard csak nevetni tudott. Kínjában.

A 46. percben meg már azt sem. Radulovics jobb kézzel, a levegőből olyan passzt varázsolt Balogh baljába, hogy azt a kosárlabda-statisztika minden asszisztok asszisztjaként tűntetné fel. Kanadai táblázatot azonban ebben a játékban nem vezetnek, így annyi maradt meg az utókornak, hogy a dunaújvárosi jobbszélső bevágta a labdát a felsőbe. Ekkor 23-17-re vezetett a magyar válogatott. Kevesebb volt hátra negyedóránál.

A nézőtéren csak a magyarok diadalittas csatakiáltását lehetett hallani: "Mindenki tapsoljon!" Addigra félig rákerült a kötél Schmitt Pál lábára is. A MOB elnöke az olimpia előtt ugyanis azt ígérte, ha mi, magyarok kilenc aranyat nyerünk az olimpián, akkor egy "bunjee-jumpinggal" leugrik a mélybe ötven méter magasból. Márpedig, ha a magyar lányok legyőzik a dánokat, az a kilencedik sydneyi diadalt jelenti. Euforikus hangulatban ünnepelt ekkor a csarnokban a győztes vízilabdadöntőről átsereglett magyar szurkolótábor. A nyugodtabbak kezdtek hátradőlni. Vezetünk, magabiztosak vagyunk, jól játszunk. Már csak formaság az a hátralévő rövidke idő.

Öt perc alatt eladtuk

Korán tették. Ugyanis ami a hátralévő időben történt, arra nincsen semmilyen magyarázat. A mérkőzés utolsó 14 perc 45 másodpercét ugyanis elvesztettük - 14-4-re! Talán a lányok is úgy gondolták, nem lehet baj. Talán legbelül egy picit kiengedtek, talán egy picit ők is ünnepeltek.

Korán tették. A dán sokkal rutinosabb csapat annál, hogy elengedje azt a bizonyos utolsó szalmaszálat, ha a kezébe adják. Radulovicsot követő emberfogással őriztette Pytlick, más meg nem lőtt kapura, ha igen, akkor rosszul. Amikor már csak háromgólos magyar előny állt a táblán, Mocsai Lajos érezte a vészt, időt és tanítványaitól türelmesebb játékot kért. Ám bent a pályán nem akadt, aki rendbe szedte volna a társaságot. Megmagyarázhatatlan hibák tömkelegével öt perc alatt eladta hatgólos vezetését a magyar csapat. S ahogy az ilyenkor törvényszerű, amíg a mieink kipasszolták oldalra a labdát, belementek, lépéshibát vétettek, kapufákat lőttek, addig az elenfélnél a kapanyél is elsült. Mindenhonnan betalált, akárki is vállalkozott lövésre a dánok közül.

A végén már csak számolták a magyarok, hogy hányszor hozza a kapunk felé Camilla Andersen ziccerben a labdát. Számolták, de feltartóztatni nem tudták. Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Bżttzau alulról is betalált, pedig addig a kapunk felé sem nézett. Csakúgy, mint Kjžrskou. Hoffmann sem rontott többet, Lőwy Dóra pedig négy perccel a lefújás előtt egálnál a kapufára ejtett.

Attól a pillanattól kezdve esélyünk sem volt. Összetört, darabjaira esett szét a csapatunk. A dobogóra pedig egy meggyötört, fáradt, kisírt szemű magyar válogatott állt fel átvenni az olimpiai ezüstérmet, a magyar kézilabdasport legnagyobb sikerét köszöntve.

Egyszer majd, lehet, hogy örülnek is neki a lányok, csak az a nehezen emészthető, hogy ilyen lehetőség valószínűleg egyikük életében sem adódik soha többé.

Arra, hogy legendává váljanak.