Varga Dániel (szemben) megfogadta edzôje tanácsát, és a rövidre pattintott (Fotó: Árvai Károly)

Már 6-1-re vezetett a szurkolói által űzött-hajtott, önkívületben játszó sabadelli gárda, miközben a címvédő angyalföldiek a totális mélypont küszöbén jártak. A legtöbb esetben összezuhan ilyenkor a hazájától távol lévő, lényegében magára maradó együttes (a kedvenceket akár a világ végére is elkísérő piros-kék konvoj persze megpróbált életet lehelni a spanyol estén a csapatba, csak hát a kétezer tagú hazai tábor, valamint a meccs közben hangszórókból bömbölő zene értelem- szerűen elnyomta a magyar hangokat), és attól tartottunk, hogy a lendületet hihetetlen módon elkapó armada nemes egyszerűséggel átgázol a Vasason. Olyan ez, mint amikor a padlót fogó bokszolóra a rászámolás után vérben forgó szemekkel veti rá magát a rivális - bizony, csak a legritkább esetben ússza meg a kiütést a tántorgó fél.
Másik oldalról megközelítve a problémát: csak a legnagyobbak képesek ilyen helyzetben talpra állni.
"Döbbenetes volt. Miközben ők a csúcson pörögtek, karmoltak, csíptek, rúgtak, haraptak, addig bennünket a bénultság jellemzett. A lövőink rendkívül szerény teljesítménnyel rukkoltak ki, kudarcot vallottak a zóna ellen - fogott bele mondandójába Somossy József, a piros-kékek trénere. - A legnagyobb baj az volt, hogy sodródtunk a körülményekkel, magam sem gondoltam, hogy ilyen nyomasztó lesz ez számunkra. Nehéz szavakat találni arra a mérhetetlen utálatra, amely ezúttal is fogadott bennünket. Herceg Novi után Sabadellben is olyan szinten tették lehetetlenné a szurkolók a körülményeket, hogy azt kell mondjam, Magyarországon végtelenül udvarias, konszolidált a buzdítás. Otthon a bemutatásnál megtapsolják az ellenfelet, ehhez képest ismét óriási füttykoncerttel, köpéshegyekkel találkoztunk, ráadásul meccs közben szólt a zene, volt, hogy valamilyen sziréna vijjogott, egészen elképesztő volt. Az utóbbi egy évben nagyot fordult a világ, a vendégcsapa-tokra hihetetlen megpróbáltatások várnak. Irtó nehéz helyzetben voltunk, egymás hangját nem, vagy csak alig hallottuk, ám mindannyian tisztában voltunk azzal, megszólalt a vészcsengő."
Nem volt ez másként csaknem egy esztendeje, a zágrábi finálé visszavágóján sem, ahol a Mladost vett villámrajtot, dolgozta le pillanatok alatt a Sabadellhez hasonlóan a Komjádiban összeszedett háromgólos hátrányát. Ám hogy a legnagyobbak közé sorolandó a Vasas, akkor és most is bizonyosságot nyert.
A spanyolok tűzforró katlanjában képes volt talpra állni! Ráadásul nem is akárhogyan! Miután emberelőnyt nem ítéltek a játékvezetők Madaraséknak (kaptak kettőt az első negyedben, aztán semmi ... ), akciógólokkal kapaszkodott a csapat. No, de hallgassuk tovább a mestert, mi történt ama vészcsengőt követően!
"Nagyon szabálytalannak kellett lenni, ezt kívánta a mérkőzés, fel kellett vennünk az elénk dobott kesztyűt. Onnantól nem volt megállás, más választás nem lévén, a spanyolok bele lettek passzírozva a betonba. A fizikai nyomást nem bírták, tetszés szerint fordultunk le róluk. Száguldoztunk, mint a motorcsónak, félpercenként hagytuk őket állva, három vagy négy esetben is csak a szerencséjükön múlt, hogy nem szereztünk gólt. Azért Varga Zsolt, majd az utolsó negyedben Gombos Gábor és Varga Dániel is pontosan fejezte be a kontrát, így a találkozón az utolsó másfél negyedben játszani kezdő, jobb csapat jutott tovább. Különösen az utolsó gólunknak örültem, hiszen egyrészt ez vált sorsdöntővé, másrészt három hete kérlelem Danit, hogy ne cifrázza, a rövidre pattintson. A pesti meccsen, majd a Honvéd ellen nem hallgatott rám, ezúttal viszont igen."
Mindez azt jelentette, hogy a Barcelonából Prágán keresztül vasárnap este hazaérkezett angyalföldi társaság két hét múlva ismét a KEK-döntőben szerepelhet. Ellenfele, a várakozásoknak megfelelően, az olasz Posillipo Napoli lesz (létrejön tehát a Steinmetz testvérpár találkozója) - és talán már nem is csodálkozunk rajta: ezúttal is a Komjádiban rendezik az első összecsapást.